Mondhatni, hogy az ember élete nem túl könnyű, ha látja a halott barátját. Néha még mindig azt hiszem, hogy teljesen elment az eszem. Egyik pillanatban még nyugodtan ülök az ágyon és olvasgatok a következőben pedig minden elkezd repkedni a szobámban, mint valami horror filmben. Ezek a pillanatok már a mindennapjaim részévé váltak. Mindennapi dolog lett az, hogy kísért a halott barátom, hogy repteti a tárgyakat a szobámban, aztán pedig eltűnik. Eleinte zokogtam és sikítani tudtam volna, de nem tettem mert nem akartam anyu életét még jobban megnehezíteni. Azután a beszélgetés után még párszor elmentem Dr. Coleman-hez de anyu felhívta, hogy innentől kezdve nem járok. Milliószor megköszönte neki a segítséget, amit nekem nyújtott, de finoman közölte, hogy szerinte már egyáltalán nincs szükségem azokra a beszélgetésekre.
-Szerinted honnan jöttek rá a tudósok ezekre a képletekre? - bukott ki belőlem a bugyuta kérdés miközben az ágyon heverésztem a fizika könyvemmel.
Tyler érdekes arccal nézett rám, majd mosolyogni kezdett.
-Fogalmam sincs. - nevette el magát.
Tylerrel minden szempontból tökéletes volt a kapcsolatom. Színt és életet hozott a mindennapjaimba, amiért nem tudok elég köszönetet mondani neki.
Az ágyam közepén ült és egy új dal akkordjain dolgozott gitárjával. Imádtam nézni, ahogy zenél. Annyira más volt olyankor. Mosolyogva fordultam vissza fizika könyvem felé, miközben hallgattam ahogy lágyan pengeti a húrokat, így egy szívmelengető dallamot létrehozva.
Bámultam a fizikai egyenletekkel teli sorokat, közben végig játszottam agyamban az elmúlt két hónapot. Az életem egy száznyolcvan fokos fordulatot vett, hála egyetlen személynek.
Már majdnem a lecke végénél jártam mikor elhallgatott a kellemes dallam.
-Miért hagytad abba? - kérdeztem fel sem nézve könyvemből.
Nem jött válasz, így Tyler felé fordítottam fejemet.
-Tyler?
Az említett személy mintha kővé dermedt volna. Ujjai görcsösen szorultak a gitár nyakán húzódó húrokra, szemei pedig üvegessé váltak.
-Tyler! - rázni kezdtem, de nem reagált. Mikor csupasz bőréhez értem olyan volt, mintha jeget érintettem volna. - Tyler, kérlek!
Pánikba estem. Nem tudtam, mi történik vagy, hogy mit kéne tennem. Csak kétségbeesetten szorongattam karját és szemeit figyeltem. Egy hideg fuvallat csapta meg hátamat. Szemeimet leszorítottam és egy mély levegőt vettem majd megfordultam. James állt az ablakom előtt, kezei ökölben voltak.
-Miért csinálod ezt? - suttogom, mire arckifejezése feltűnően meglágyul.
Hirtelen minden elhomályosult körülöttem és James szobájába találtam magam. Magam mellé néztem és Tyler helyett magamat és Jamest pillantottam meg. Szemöldökömet ráncolva figyeltem, ahogyan három évvel fiatalabb énünk önfeledten beszélget.
-Mi eddig miért nem voltunk jóban? - hajolt közelebb James hozzám, mire én szégyenlősen dőltem hátrébb.
-Te fiú vagy én meg lány, és egyszer sem éreztük azt, hogy közelebbi kapcsolatba kéne kerülnünk. - elmosolyodtam az emlékre, mert tisztában voltam vele, hogy hazudtam. James Clark volt számomra a tökély, csak sosem mertem bevallani senkinek, még magamnak sem.
Ismét minden elhomályosult előttem, aztán már egy park közepén álltam. Az időjárás csodálatos volt, de én mégsem éreztem a nap melegét és a madarak csicsergését sem hallottam. Minden, amit érzékeltem a környezetből az James és az én közeledő alakom volt, ahogyan félénken sétáltunk egymás mellett fagyival a kezünkben. James mosolyogva figyelt aztán egy hirtelen mozdulattal az arcomba nyomta a fagyiját. Duzzogva és sértődötten törölgettem az arcomat, miközben próbáltam visszatartani a nevetést arckifejezését látva, ahogyan próbál nem nevetni.
-Ne haragudj! - kántálta megállás nélkül, mire a két gombóc édességem a homlokán landolt.
Éreztem, ahogy könnyek gyűlnek a szemembe az emlék láttán de időm se lett volna reagálni mert ismét változott a helyszín, és immáron a konyhánk közepén álltam.
Mindkettőnket kötény fedett, ahogyan próbáltunk valami ehető süteményt alkotni. Hirtelen felindulásból egy marék lisztet dobtam az arcába, amit még abban a másodpercben vissza is kaptam. Hatalmas liszt csata vette kezdetét, aminek a végét csókunk jelezte. Szinte éreztem ajkát a sajátomon és önkéntelenül is végig simítottam rajta ujjaimmal.
Egy másodperc elteltével ismét a szobámban voltam de továbbra is emlékeim közepén. Még tisztán él bennem a pillanat, amikor lázasan feküdtem otthon és Ő kora reggel beállított. Inkább ellógott a suliból csak, hogy egész nap engem ápolhasson. Fél óránként cserélte a vizes borogatást a fejemen és megállás nélkül öntötte belém a teát. Az előttem játszódó pillanatra viszont egyáltalán nem emlékszem hiszen aludtam.
James mellettem feküdt és arcomat simogatta.
-Annyira gyönyörű vagy. - suttogta halkan majd egy puszit nyomott hajamra.
Könnyeim eddig bírták; akadály nélkül folytak végig arcomon.
A következő helyszín James szobája volt. Az ágy előtt ültünk a földön és videojátékoztunk.
-Akkor elmegyünk holnap arra a koncertre? - fordultam felé, miközben Ő teljesen el volt mélyülve a játékban.
-Milyen koncertre?
-Tudod, az az öt srác, akik mostanában koncerteznek a helyi bárokban.
-Ja, tudom. De nem úgy volt, hogy holnap után moziba megyünk? - tette le a joystick-ot, majd hátulról átölelt.
A felismerés arcon csapott, ahogy rájöttem, hogy a baleset előtt vagyunk egy nappal.
-Tudom, de azt mondják nagyon jól játszanak. Kérlek, menjünk inkább a koncertre. - lebiggyesztettem ajkamat és úgy bámultam rá boci szemekkel.
Legszívesebben odamentem volna magamhoz és jól képen töröltem volna akkori énemet, hogy ne akarjon annyira koncertre menni.
-Utálom mikor ezt csinálod. - emelte égnek tekintetét, én pedig tudtam, hogy nyertem.
De mit?!
-Szeretlek. - mosolyogtam James arcába, mire szorosan megölelt.
-Én is szeretlek.
Könnyeim már záporoztak szememből és azt akartam, hogy vége legyen az egésznek. Nem akartam tovább nézni a közös emlékeket. Nem akartam újra átélni azt az estét.
Egy pislogásnyi idő alatt változott a helyszín és immár a kocsiban ültem James mellett.
-Ne, ne, nem akarom! - dörmögtem magamnak. - James kérlek, állítsd le! - zokogtam az ülésben.
Egy másodperc tört része alatt jött át a szembe sávból a mi sávunkba az autó. Láttam James arcán a rémületet és magatehetetlenséget. Meg akartam fogni a kezét mintha ezzel bármin is változtatni tudtam volna, de képtelen voltam mozdulni. Ismét az út felé fordítottam tekintetemet, a másik autó pedig már csak egy méterre voltunk tőlünk. Kezeimet arcom elé emeltem.
-Ne! - sikítottam torkom szakadtából, ám mielőtt az ütközés megtörtént volna már egy kórházi szobában voltam.
Kezeim remegni kezdtek és komolyan azt hittem, hogy elájulok attól a fájdalomtól, amit éreztem, hogy újra végig kell néznem, ahogy elmegy.
-Ne mondj nekem ilyeneket! Nem mehetsz el! Szükségem van rád! - könyörgök neki, miközben görcsösen zokogok.
Ismét hallom azt a hangot, amiről akkor is tudtam, hogy vége.
-Istenem James, kérlek ne! - szinte egyszerre szólalok meg akkori énemmel.
Még utoljára rám emelte fáradt ám gyönyörű tekintetét.
-Szeretlek.
Én pedig csak tovább zokogok élettelen teste felett, majd felállok és kisétálok a szobából.
Már semmit sem látok a könnyzáportól de érzékelem, hogy ismét a szobámba vagyok, a jelenben. A megfagyott Tyler mellett és a szomorú James-szel szemben.
-Szeretlek. - hallom ismét hangját, amitől végig fut a hideg a gerincemen. - Miért nem mondtad?
Értetlenül ültem az ágyam tetején. Hirtelen ismét a kórházban találtam magam. James kimondja utolsó szavát én pedig felállok és kisétálok a teremből.
Abban a pillanatban világosodtam meg, ahogyan kimondta ezt a szót. Ez volt az utolsó szó, amit mondott nekem. A szó, amit a párás tükörre írt, és amit most ismét mond nekem.
-Hát ezért volt az egész? - nyögtem két zokogás között.
Szemei szomorúan villantak rám.
-Annyira sajnálom. - suttogtam. - Szeretlek. - alig hallottam magamat de tudom, hogy Ő hallotta mert egy elégedett és boldog mosoly kúszott arcára.
Mikor kimondtam neki ezt a szót nem csak úgy mondtam, hanem komolyan is gondoltam. Hiába nem élt már és én hiába voltam már Tyler-rel, Jamest mindig is szeretni fogom. Örökké.
Abban a pillanatban Tyler is megmozdult mellettem.
-Mi... - kérdezte volna de akkor elhallgatott.
Hol engem nézett hol pedig az ablak irányába bámult.
-Látod Őt? - kérdeztem elcsukló és elfúló hangon.
Csak egy bólintásra telt tőle, és egyből a kezemért nyúlt, mintha ezzel akart volna védeni.
-Nincs semmi baj. - mosolyogtam rá keserűen. - Most már minden rendben lesz.
James felé fordultam, aki csak bólintott egyet, majd Tyler felé fordult.
-Vigyázz rá! - mondta ellentmondást nem tűrő hangon, majd körülnézett a szobámban végül rajtam állapodott meg a tekintete, mintha még utoljára magába akarta volna szívni a látványt. - Légy boldog! - mondta utoljára egy mosoly kíséretében majd eltűnt.
Tyler továbbra is meredten ült mellettem majd mikor felfogta mi is történt magához ölelte sírástól remegő testemet.
-Minden oké! - suttogta fülembe és én tudtam, hogy így lesz.
Tekintetemet felfelé fordítottam és magamban még egyszer elmondtam neki: Szeretlek.
2014. június 28., szombat
2013. december 25., szerda
13. fejezet
2012.04.20. (péntek)
Ez az utolsó naplóbejegyzés, amiben szót ejtek James-ről.
Rájöttem, hogy Ő már a múlt. Hiába van a jelenben is benne, nem szabad vele foglalkoznom. Már itt van Tyler, akit szeretek. Igen, biztosan állítom, hogy szeretem Őt. Fogalmam sincs, hogy mivel érdemeltem ki a sorstól Őt. Mellettem áll és támogat. Nem találhatnék nála jobbat.
Ma is átmegyek hozzájuk. Itthon van a bátyja, izgulok!
Lazán öltöztem fel. Egy fekete farmert vettem fel egy fehér atlétával. Már majdnem készen voltam, mikor csörögni kezdett a telefonom. Nem ismertem a számot.
-Igen? - szóltam bele.
-Megan? - hallottam egy ismerős fiú hangot, de mégsem tudtam rájönni, hogy ki lehet az.
-Igen, én vagyok.
-Mark vagyok, Tyler bátyja. - innen volt az ismerős hang.
-Óh, szia. - meglepődtem, hogy hívott.
-Mondok valamit, de légyszíves ne akadj ki nagyon, mert még én sem tudok sok mindent.
Persze én egyből kiakadtam, annak ellenére, hogy még nem is mondott semmit. Tudtam, hogy valami történt és azt is, hogy Tylerrel.
-Tylernek autóbalesete volt és most kórházban van.
Elhűltem. A telefon kiesett a kezemből, a szívem heves dobogásba kezdett, a szememben könnyek gyűltek.
-Meg? Megan, ott vagy? - hallottam halkan Mark hangját.
Kellett néhány másodperc, hogy magamhoz térjek a sokkból. Hangosan kapkodni kezdtem a levegőt és felvettem a földről a telefont.
-Igen. - hangom elcsuklott.
-Figyelj, nem tudok még én sem semmit, hogy mi baja van, vagy mi nincs, mert nem mondanak még semmit az orvosok. Itt vagyok a kórházban, te ide tudsz jönni vagy menjek érted?
-Hívok egy taxit, nem sokára ott leszek.
-Rendben, ki megyek a kórház elé.
Nem mondtam semmit, csak kirohantam és anyának kiabáltam.
-Mi az, mi történt?
-Hívj egy taxit, de most! Mondd meg nekik, hogy nagyon siessenek! - hadartam miközben már sírtam.
-Rendben, de mi történt? - kérdezte miközben tárcsázott.
-Tyler kórházban. Autóbaleset. - megint elcsuklott a hangom.
-Úristen! - kapott a szája elé. - Jó napot! Megan Health névre...
A többit már nem hallottam, mert visszamentem a szobámba összeszedni a cuccaimat.
-Öt perc és itt vannak. - jött be anya.
-Az nagyon sok idő . - kiáltottam. Képtelen voltam normális hangon beszélni.
-Megan, nézz rám! - állt elém - Nem lesz semmi baj, rendben?
-Én...én belehalok. Anyu, én nem élem túl, ha Őt is elveszítem. - zokogtam karjai közt.
-Nem fogod elveszíteni. Rendbe fog jönni, hidd el.
Hinni akartam neki. Meg akartam győzni magam, hogy nincs baja és, hogy nem is lesz.
-Gyere itt van a taxi. - jött le velem anya, majd mielőtt odamentem volna az autóhoz megölelt. - Majd hívj, hogy mi van!
Bólintottam majd sietve az autóba ültem.
-Megan Health? - nézett rám a taxis a visszapillantó tükörből.
-Igen.
-Rendben. Merre lesz az út?
-A kórházhoz legyen szíves, de amilyen gyorsan csak lehet. - a hangom azt hiszem két éve nem remegett ennyire.
-Minden tőlem telhetőt megteszek. - válaszolt együtt érzően és úgy lépett a gázra, hogy belepréselődtem az ülésbe. - Valami nagy baj történt?
-Autóbalesete volt a barátomnak. - nagy levegőket vettem, ezzel visszafojtva a sírást.
-És súlyos?
-Nem tudom. Remélem, hogy nem. - néztem ki az ablakon.
A taxis azt hiszem tényleg megtett mindent, hogy hamar odaérjünk, sőt talán még többet is, ugyanis néhány piros lámpát is bevállalt és azt hiszem párszor a sebesség határt is átlépte.
-Meg érkeztünk. - állt le a kórház előtt.
-Hálás köszönet. - mondtam sietve miközben kiszálltam.
Lehúzta az ablakot - fogalmam sincs, hogy mennyit de valószínűleg jóval többet adtam neki, mint kellett volna - és kifizettem a fuvart. Mikor a kórházz elé értem rögtön feltűnt Mark.
-Szia. - köszöntem neki idegesen.
-Szia. - mosolygott frusztráltan. - Hamar ideértél.
-Igyekeztem. - haraptam a számba.
-Gyere, menjünk fel.
Mikor beléptünk megcsapott a tipikus kórház és fertőtlenítő szag. Összeszorítottam a szemem, ahogy eszembe jutott, hogy mikor jártam ott utoljára. Mikor kiléptem már nem élt az, akit szerettem. Nem akartam ezt még egyszer átélni. Beléptünk a liftbe. Megszerettem volna kérdezni, hogy mi van Tylerrel, hogy jól van-e, de nem tudtam megszólalni. Felértünk és balra indultunk el, majd megálltunk a 207-es ajtó előtt.
-Jól van? - féltem a választól.
-Mihez képest. - vakarta tarkóját. Mint Tyler. - Agyrázkódása van, néhány csontja megrepedt és néhol zúzódásai vannak szóval elég jól megúszta. Semmi komoly.
Mintha egy hatalmas kő esett volna le a szívemről. Egy hatalmasat sóhajtottam. Megnyugodtam. Nem fogom elveszíteni. Akaratlanul is elmosolyodtam, ami elég fura volt abban a helyzetben, ezért a számba haraptam, hogy próbáljam visszafojtani.
-Szóval megnyugodhatsz, nincs semmi hatalmas baj. - mosolygott Ő is.
Hirtelen felindulásból - talán, mert nagyon örültem - megöleltem. Viszonozta a kirohanásomat. Ismerős volt az ölelése, de mégsem volt ugyanaz, mint Tyleré.
-Menj be, már biztos vár. - húzódott el tőlem mosolyogva.
Csak bólintottam, majd félve benyitottam. Tartottam tőle, hogy milyen állapotban fogom látni, annak ellenére, hogy semmi komolyabb baja nem volt. Egy krémszínű szobában feküdt bekötött fejjel. Az ágy mellett gépek voltak, amik a szívét és egyéb életfunkcióit figyelték.
-Szia. - köszöntem neki halkan, mire lassan felém fordította a fejét.
Arca fáradt, fájdalommal teli volt, de mikor mosolyogni kezdett így is majdnem elájultam.
-Szia. - suttogott.
Az ágyához húztam egy széket és leültem.
-Hogy vagy?
-Most már jobban, hogy itt vagy. - mosolygott halványan.
Megfogtam a kezét és kicsit megszorítottam.
-Annyira megijedtem, mikor Mark hívott.
-Tudtam, hogy meg fogsz ijedni, de amint látod nincs nagy baj. - szorította meg Ő is a kezem.
-És, hogy ennek én mennyire örülök. - könnyek gyűltek a szemembe és éreztem, ahogy egy csepp végig folyik az arcomon.
-Ne sírj, nincs semmi baj. - törölte le az arcom.
-Annyira féltem, hogy téged is elveszítelek. Hogy megint el kell fogadnom azt, hogy az akit szeretek nem lesz többé mellettem. - mikor mondat végére értem csak akkor fogtam fel, hogy akaratlanul is elmondtam neki, hogy szeretem.
Csendesen néztük egymást. Fáradt szemeiben boldogság bujkált.
-Te szeretsz engem? - kérdezte és mintha elcsuklott volna a hangja.
Zavarban voltam, lehajtottam a fejem de a kezét továbbra sem engedtem el.
-Mindennél jobban. - suttogtam.
Megfogta arcomat és maga felé fordította.
-Én is szeretlek. - mosolygott.
A szívem hevesen dörömbölésbe kezdett mellkasomban, kezét szorongattam és gyönyörű barna szemeit néztem, amikben szép lassan elvesztem.
-Nem fogsz elveszíteni, ígérem. - szakított ki ámulatomból.
-Rendben.
-Szeretlek.
Nem tudtam megszólalni csak mellkasára dőltem könnyek között. Hajamat simogatta és néha megpuszilta fejem. Attól függetlenül, hogy egy kórházban voltunk és, hogy Tyler bekötözve feküdt egy ágyon, a pillanat isteni volt.
-Soha nem hagylak el. Mindig veled leszek. - szorított.
Néhány percig talán, tán óráig - nem tudom - így voltunk, majd mikor elhúzódtam akkor vettem észre, hogy remeg a kezem.
-Hogy vagy? - kérdezte. - Jamessel mi van?
-Semmi. Nem láttam egy ideje. - nem akartam Jamesről beszélni. - Mikor jöhetsz haza?
-Még nem tudom. Nem mondtak semmit, de nem hiszem, hogy sokáig bent tartanának.
-Remélem. - mosolyogtam.
-Beszéltetek Markkal?
-Nem sokat de elég rendes volt.
-Ajánlom is neki. - nevetett fel halkan.
Egyetlen dolog emésztett még belülről, amire választ akartam kapni.
-Kérdezhetek valamit? - tettem fel a kérdést félénken.
-Persze.
-Mi most, hogy állunk? Mármint egymással? - lesütöttem a szemem de még így is láttam, hogy hatalmas mosoly terült szét arcán.
-Én nagyon szeretném, ha a barátnőm lennél. - hallottam hangján, hogy kissé zavarban van Ő is.
-Én is. - haraptam számba mosolyogva.
Kissé felnevetett és amennyire tudott magához húzott.
-Ha azt mondom nem voltam még ilyen boldog soha, mint most, elhiszed? - suttogta a hajamba.
-El. - mosolyogtam.
Száztíz százalékosan jelenthettem ki, hogy akkor, ott, abban a pillanatban tökéletesen éreztem magam.
Ez az utolsó naplóbejegyzés, amiben szót ejtek James-ről.
Rájöttem, hogy Ő már a múlt. Hiába van a jelenben is benne, nem szabad vele foglalkoznom. Már itt van Tyler, akit szeretek. Igen, biztosan állítom, hogy szeretem Őt. Fogalmam sincs, hogy mivel érdemeltem ki a sorstól Őt. Mellettem áll és támogat. Nem találhatnék nála jobbat.
Ma is átmegyek hozzájuk. Itthon van a bátyja, izgulok!
Lazán öltöztem fel. Egy fekete farmert vettem fel egy fehér atlétával. Már majdnem készen voltam, mikor csörögni kezdett a telefonom. Nem ismertem a számot.
-Igen? - szóltam bele.
-Megan? - hallottam egy ismerős fiú hangot, de mégsem tudtam rájönni, hogy ki lehet az.
-Igen, én vagyok.
-Mark vagyok, Tyler bátyja. - innen volt az ismerős hang.
-Óh, szia. - meglepődtem, hogy hívott.
-Mondok valamit, de légyszíves ne akadj ki nagyon, mert még én sem tudok sok mindent.
Persze én egyből kiakadtam, annak ellenére, hogy még nem is mondott semmit. Tudtam, hogy valami történt és azt is, hogy Tylerrel.
-Tylernek autóbalesete volt és most kórházban van.
Elhűltem. A telefon kiesett a kezemből, a szívem heves dobogásba kezdett, a szememben könnyek gyűltek.
-Meg? Megan, ott vagy? - hallottam halkan Mark hangját.
Kellett néhány másodperc, hogy magamhoz térjek a sokkból. Hangosan kapkodni kezdtem a levegőt és felvettem a földről a telefont.
-Igen. - hangom elcsuklott.
-Figyelj, nem tudok még én sem semmit, hogy mi baja van, vagy mi nincs, mert nem mondanak még semmit az orvosok. Itt vagyok a kórházban, te ide tudsz jönni vagy menjek érted?
-Hívok egy taxit, nem sokára ott leszek.
-Rendben, ki megyek a kórház elé.
Nem mondtam semmit, csak kirohantam és anyának kiabáltam.
-Mi az, mi történt?
-Hívj egy taxit, de most! Mondd meg nekik, hogy nagyon siessenek! - hadartam miközben már sírtam.
-Rendben, de mi történt? - kérdezte miközben tárcsázott.
-Tyler kórházban. Autóbaleset. - megint elcsuklott a hangom.
-Úristen! - kapott a szája elé. - Jó napot! Megan Health névre...
A többit már nem hallottam, mert visszamentem a szobámba összeszedni a cuccaimat.
-Öt perc és itt vannak. - jött be anya.
-Az nagyon sok idő . - kiáltottam. Képtelen voltam normális hangon beszélni.
-Megan, nézz rám! - állt elém - Nem lesz semmi baj, rendben?
-Én...én belehalok. Anyu, én nem élem túl, ha Őt is elveszítem. - zokogtam karjai közt.
-Nem fogod elveszíteni. Rendbe fog jönni, hidd el.
Hinni akartam neki. Meg akartam győzni magam, hogy nincs baja és, hogy nem is lesz.
-Gyere itt van a taxi. - jött le velem anya, majd mielőtt odamentem volna az autóhoz megölelt. - Majd hívj, hogy mi van!
Bólintottam majd sietve az autóba ültem.
-Megan Health? - nézett rám a taxis a visszapillantó tükörből.
-Igen.
-Rendben. Merre lesz az út?
-A kórházhoz legyen szíves, de amilyen gyorsan csak lehet. - a hangom azt hiszem két éve nem remegett ennyire.
-Minden tőlem telhetőt megteszek. - válaszolt együtt érzően és úgy lépett a gázra, hogy belepréselődtem az ülésbe. - Valami nagy baj történt?
-Autóbalesete volt a barátomnak. - nagy levegőket vettem, ezzel visszafojtva a sírást.
-És súlyos?
-Nem tudom. Remélem, hogy nem. - néztem ki az ablakon.
A taxis azt hiszem tényleg megtett mindent, hogy hamar odaérjünk, sőt talán még többet is, ugyanis néhány piros lámpát is bevállalt és azt hiszem párszor a sebesség határt is átlépte.
-Meg érkeztünk. - állt le a kórház előtt.
-Hálás köszönet. - mondtam sietve miközben kiszálltam.
Lehúzta az ablakot - fogalmam sincs, hogy mennyit de valószínűleg jóval többet adtam neki, mint kellett volna - és kifizettem a fuvart. Mikor a kórházz elé értem rögtön feltűnt Mark.
-Szia. - köszöntem neki idegesen.
-Szia. - mosolygott frusztráltan. - Hamar ideértél.
-Igyekeztem. - haraptam a számba.
-Gyere, menjünk fel.
Mikor beléptünk megcsapott a tipikus kórház és fertőtlenítő szag. Összeszorítottam a szemem, ahogy eszembe jutott, hogy mikor jártam ott utoljára. Mikor kiléptem már nem élt az, akit szerettem. Nem akartam ezt még egyszer átélni. Beléptünk a liftbe. Megszerettem volna kérdezni, hogy mi van Tylerrel, hogy jól van-e, de nem tudtam megszólalni. Felértünk és balra indultunk el, majd megálltunk a 207-es ajtó előtt.
-Jól van? - féltem a választól.
-Mihez képest. - vakarta tarkóját. Mint Tyler. - Agyrázkódása van, néhány csontja megrepedt és néhol zúzódásai vannak szóval elég jól megúszta. Semmi komoly.
Mintha egy hatalmas kő esett volna le a szívemről. Egy hatalmasat sóhajtottam. Megnyugodtam. Nem fogom elveszíteni. Akaratlanul is elmosolyodtam, ami elég fura volt abban a helyzetben, ezért a számba haraptam, hogy próbáljam visszafojtani.
-Szóval megnyugodhatsz, nincs semmi hatalmas baj. - mosolygott Ő is.
Hirtelen felindulásból - talán, mert nagyon örültem - megöleltem. Viszonozta a kirohanásomat. Ismerős volt az ölelése, de mégsem volt ugyanaz, mint Tyleré.
-Menj be, már biztos vár. - húzódott el tőlem mosolyogva.
Csak bólintottam, majd félve benyitottam. Tartottam tőle, hogy milyen állapotban fogom látni, annak ellenére, hogy semmi komolyabb baja nem volt. Egy krémszínű szobában feküdt bekötött fejjel. Az ágy mellett gépek voltak, amik a szívét és egyéb életfunkcióit figyelték.
-Szia. - köszöntem neki halkan, mire lassan felém fordította a fejét.
Arca fáradt, fájdalommal teli volt, de mikor mosolyogni kezdett így is majdnem elájultam.
-Szia. - suttogott.
Az ágyához húztam egy széket és leültem.
-Hogy vagy?
-Most már jobban, hogy itt vagy. - mosolygott halványan.
Megfogtam a kezét és kicsit megszorítottam.
-Annyira megijedtem, mikor Mark hívott.
-Tudtam, hogy meg fogsz ijedni, de amint látod nincs nagy baj. - szorította meg Ő is a kezem.
-És, hogy ennek én mennyire örülök. - könnyek gyűltek a szemembe és éreztem, ahogy egy csepp végig folyik az arcomon.
-Ne sírj, nincs semmi baj. - törölte le az arcom.
-Annyira féltem, hogy téged is elveszítelek. Hogy megint el kell fogadnom azt, hogy az akit szeretek nem lesz többé mellettem. - mikor mondat végére értem csak akkor fogtam fel, hogy akaratlanul is elmondtam neki, hogy szeretem.
Csendesen néztük egymást. Fáradt szemeiben boldogság bujkált.
-Te szeretsz engem? - kérdezte és mintha elcsuklott volna a hangja.
Zavarban voltam, lehajtottam a fejem de a kezét továbbra sem engedtem el.
-Mindennél jobban. - suttogtam.
Megfogta arcomat és maga felé fordította.
-Én is szeretlek. - mosolygott.
A szívem hevesen dörömbölésbe kezdett mellkasomban, kezét szorongattam és gyönyörű barna szemeit néztem, amikben szép lassan elvesztem.
-Nem fogsz elveszíteni, ígérem. - szakított ki ámulatomból.
-Rendben.
-Szeretlek.
Nem tudtam megszólalni csak mellkasára dőltem könnyek között. Hajamat simogatta és néha megpuszilta fejem. Attól függetlenül, hogy egy kórházban voltunk és, hogy Tyler bekötözve feküdt egy ágyon, a pillanat isteni volt.
-Soha nem hagylak el. Mindig veled leszek. - szorított.
Néhány percig talán, tán óráig - nem tudom - így voltunk, majd mikor elhúzódtam akkor vettem észre, hogy remeg a kezem.
-Hogy vagy? - kérdezte. - Jamessel mi van?
-Semmi. Nem láttam egy ideje. - nem akartam Jamesről beszélni. - Mikor jöhetsz haza?
-Még nem tudom. Nem mondtak semmit, de nem hiszem, hogy sokáig bent tartanának.
-Remélem. - mosolyogtam.
-Beszéltetek Markkal?
-Nem sokat de elég rendes volt.
-Ajánlom is neki. - nevetett fel halkan.
Egyetlen dolog emésztett még belülről, amire választ akartam kapni.
-Kérdezhetek valamit? - tettem fel a kérdést félénken.
-Persze.
-Mi most, hogy állunk? Mármint egymással? - lesütöttem a szemem de még így is láttam, hogy hatalmas mosoly terült szét arcán.
-Én nagyon szeretném, ha a barátnőm lennél. - hallottam hangján, hogy kissé zavarban van Ő is.
-Én is. - haraptam számba mosolyogva.
Kissé felnevetett és amennyire tudott magához húzott.
-Ha azt mondom nem voltam még ilyen boldog soha, mint most, elhiszed? - suttogta a hajamba.
-El. - mosolyogtam.
Száztíz százalékosan jelenthettem ki, hogy akkor, ott, abban a pillanatban tökéletesen éreztem magam.
2013. december 1., vasárnap
12. fejezet
-Szia. Miújság? - kérdezte a telefonba élénk hangon Tyler.
-Szia.Unatkozom.
Azóta mióta elmentem anyuval Amandékhoz, még szomorúbb vagyok, hiába beszélek mindennap Tylerrel. Próbáltam leplezni az érzelmeimet, de ez nem mindig sikerült. Tudtam, hogy nem húzhatom örökké, el kellett mondanom neki.
-Át tudsz jönni ma? Szeretnék neked elmondani valamit.
-Persze, mikor menjek?
-Egy óra múlva. - azért mondtam neki egy órát, mert reméltem, hogy ennyi idő alatt fel tudom magam készíteni lelkileg.
-Rendben, akkor egy óra múlva megyek.
Fogalmam nem volt róla, hogyan fogom elmondani neki de tudtam, hogy muszáj lesz. Leesett, hogy James pulcsijában vagyok, ezért gyorsan levettem magamról és a szekrényembe tettem. A képet is elraktam a fiókomba, nem akartam, hogy Tyler idő előtt meglássa. Miközben pakolásztam egy puffanást hallottam. Néhány könyvem leesett az asztalról de betudtam annak, hogy az asztalom szélén voltak és így lecsúsztak. De mikor odamentem, hogy össze szedjem őket a földről és magától kihúzódott a fiókom rájöttem arra, hogy a könyveim sem maguktól estek le. A kép kirepült a fiókból, a szekrény ajtóm kinyílt és a ruhái a szobában mindenfelé szálltak. Sikerült megint pánikba esnem, az ágyamra kuporodtam, majd fogcsikorgatva és sírva vártam, hogy vége legyen az egésznek. Hirtelen kinyílt az ajtóm és abban a pillanatban minden leállt, mikor Tyler belépett. Láttam a zavart az arcán. Mikor meglátta, hogy sírok nem mondott semmit, csak leült mellém, magához húzott és hagyta, hogy sírjak. Amennyire csak tudtam hozzábújtam és próbáltam lenyugtatni magam. Mikor nagyjából sikerült elhúzódtam tőle, megtöröltem az arcom.
-Tiszta könny a pólód, bocsi. - haraptam számba és magam elé bámultam.
-Nem gond, de mi történt itt?
Én szótlanul ültem és néztem magam elé, mert kissé még mindig sokkos állapotban voltam.
-Meg, mi történt? Mond el kérlek, mert megijesztesz.
Erőt vettem magamon. Tudtam, ha most nem mondom el neki, akkor soha.
-Mondanom kell valamit. Tulajdonképpen ezért is hívtalak át. De arra nem számítottam, hogy ez lesz. - néztem körül a szobában.
Féltem attól, hogy mit fog reagálni. Féltem, hogy egy nem normálisnak fog nézni és, hogy elmenekül tőlem. Ami igazából érthető is lenne, de nem akartam Őt is elveszíteni.
-Szóval amit most mondok...kérlek hallgass végig és ne nézz komplett idiótának!
Csak bólintott.
-Emlékszel, mikor azt mondtam neked, hogy soha nem jártam a Beanben? - lassan bólintott, mintha előre félt volna a folytatástól - Hazudtam neked. Nagyot sokat jártunk oda a barátommal.
Megrökönyödött.
-Neked van barátod?
Érzelmek sűrű kavalkádját láttam átsuhanni arcán. Félelmet, idegességet és szomorúságot.
-Volt. Két éve meghalt.
Láthatóan megkönnyebbült, de ekkor sajnálatot véltem felfedezni szemeiben. Az egyetlen dolog, amit utálok, ha sajnálnak.
-Sajnálom.
-Nem kell, tényleg. De van egy ennél nagyobb gond. - nem tudtam, hogy fogok neki állni. - Mióta ismerlek azóta látom őt. Tudom, hogy ez nagyon furcsa és bizarr de hidd el nem kitalálom. Mikor találkoztunk és hirtelen elmentem akkor Őt láttam. Akárhányszor furcsán viselkedtem mindig Őt láttam. Először azt hittem képzelődöm és kezdtem azt hinni, hogy becsavarodtam. De múltkor, mikor itt voltál akkor feldúlta a szobámat és rájöttem, hogy tényleg kísért engem, vagy minek is nevezzem.
-Ezt is Ő csinálta?
Meglepődtem. Arra számítottam, hogy feláll és elmegy ehelyett kérdezett. Csak bólintottam kérdésére.
-Miért csinálja?
-Te hiszel nekem? - válaszoltam kérdéssel a kérdésre.
Arcomat kezei közé fogta és a szemembe nézett.
-Igen. Akármi is ez az egész hiszek neked és melletted állok, érted?
Kicsit bólintottam, majd arra lettem figyelmes, hogy száját az enyémre tapasztotta. Szívem heves dobogásba kezdett, kezeim remegtek az ölemben.
-Akármi történik én melletted vagyok. Akkor is, ha a halott barátod kísért vagy, ha csak hiányzik és azért látod. - homlokát az enyémnek támasztotta, imádtam mikor ezt csinálta. - Most pedig mesélsz nekem már, ha akarsz.
Azt akartam, hogy tudjon mindenről, ami velem, velünk történt
-Akarok.
Félig hanyatt feküdt az ágyon, fejét az ágy támlájának támasztotta. Ahogy végignéztem rajta erős késztetést éreztem arra, hogy mellkasára dőljek, ezért ezt meg is tettem. Karjaival lazán átölelt én pedig saját karjaimat mellkasán pihentettem.
-Jamesnek hívták. Tizenhét volt, én tizennégy. A szüleink régóta barátok voltak, de mi szinte sosem beszélgettünk. - vettem egy mély levegőt, nem akartam sírni. - Péntek este volt. Éppen hozzám jött, mikor valami részeg fazon beleütközött. Persze Ő egy karcolás nélkül megúszta. Jamesre az orvosok akkor este azt mondták csoda lesz, ha a reggelt megéli. - éreztem ahogy a könnyek akaratlanul is kezdenek előtörni szememből. - Súlyos sérülései voltak, ennek ellenére valamilyen csoda folytán mégis magánál volt. Egyszerre csak egy ember engedtek be hozzá és pont én voltam bent, mikor... - elcsuklott a hangom. Tyler nyugtatóan simogatott. - Az utolsó szavai az enyémek voltak.
-Borzasztó lehetett.
-Azóta nincsenek barátaim, pszichológushoz jártok és be vagyok fordulva.
-Ezért voltál annyira meglepődve, mikor odamentem hozzád először.
Kicsit bólintottam.
-A szüleim rá egy évre váltak el ez pedig rátett még egy lapáttal az egészre.
Néhány percig csendben voltunk. Tyler a hátamat simogatta én pedig továbbra is próbáltam nem sírni.
-Azt mondtad azóta látod, mióta engem ismersz, igaz?
-Igen, miért?
-Azelőtt soha nem láttad?
-Nem, de miért kérdezed?
-Miattam látod Őt. Én vagyok az oka.
-Miről beszélsz? - ültem fel.
-Valószínűleg nem akarja, hogy bárki más legyen melletted. Főleg, ha ez a bárki más egy fiú. Biztos ezért csinálja, vagyis miattam. Miattam vagy még szomorúbb. - komor lett az arca.
Ahogy ránéztem szomorú arcára, úgy éreztem magam, mint akinek a szívét facsarják.
-Nem, ne mondj ilyet! - tiltakoztam. - Te vagy az oka, hogy újra mosolygok, hogy nevetek. Miattad érzek és végre nem csak hiányt, hanem valami mást. Miattad újra élek. - mondtam a végét könnyek között, mire Ő visszahúzott a mellkasára. - Te csak jót tettél velem, semmi rosszat.
-Nagyon remélem. - suttogta és megpuszilta a fejem. A másik szokása, amit imádtam. - Most is itt van?
Félve néztem körül a szobában.
-Nincs. - kicsit megkönnyebbültem.
-Köszönöm, hogy elmondtad nekem. - szorított meg.
-Én köszönöm, hogy hiszel nekem. - bújtam hozzá amennyire csak tudtam.
-Anyukádék tudják?
-Anyunak elmondtam. Először azt hitte szórakozom. Legközelebb már fel akarta hívni az orvosomat, mert azt hitte megkattantam. Majd miután lebeszéltem az ötletéről betudta annak, hogy biztos csak hiányzik. Apu meg abban a hitben van, hogy képzelődöm.
-Ki kell találnunk valamit. Valamit, hogy ne gyötörjön téged.
Annyira jól esett, hogy törődött velem és, hogy segíteni akart.
-De mit?
-Nem tudom, de majd együtt megoldjuk, oké?
-Oké. - halványan elmosolyodtam. - Itt maradsz éjszakára?
Igazából féltem egyedül maradni, ráadásul imádtam Tylerrel lenni.
-Anyukád nem fog kiakadni? - emelte meg a fejét és nézett rám.
-Neki nem lesz baj. Csak kérlek maradj.
-Rendben, maradok. - ismét megpuszilta a fejem és megszorított.
x x x
Reggel, mikor felébredtem mérhetetlen boldogságot éreztem. Ez talán annak volt betudható, hogy Tyler karjai között aludtam, vagy annak, hogy elmondtam neki mindent és Ő megértett nem pedig idiótának nézett. A bal oldalamra néztem és a még mindig alvó Tyler kezdtem bámulni. Olyan nyugodt volt az arca és tökéletes. Beleszerettem egy tökéletes fiúba. Sőt lehet, hogy nem is volt tökéletes... de a hibáit is imádtam. Lassan felültem, nehogy felébresszem és a fürdőszoba ajtómban ott állt James. Megint.
-Édes Istenem, ne csináld ezt velem, könyörgöm. - elfojtott hangon mondtam ki a szavakat és észre sem vettem, hogy Tyler kezét szorítottam, csak mikor már felült mellém és szólítgatni kezdett.
-Megan. - fogta meg mindkét kezem de én nem tudtam elszakítani a tekintetem James bosszús és egyben kétségbeesett arcáról. - Hé, kislány. Nézz rám, nézz rám! - megfogta az arcomat és maga felé fordította. - Itt van?
Csak bólintani tudtam.
-Nincs semmi baj, oké? Csak nézz rám, el fog menni. Ígérem. - csodáltam, hogy hogyan tudott olyan nyugodtan viselkedni.
Mintha Jamesnek valamilyen vonzereje lett volna, a szemem sarkából is Őt néztem.
-Azt mondtam rám nézz! - utasított Tyler, majd hirtelen magához rántott így arcomat a vállába fúrtam.
Nem tudom mennyi ideig ültünk így és hallgattam, ahogy Tyler nyugtató szavakat duruzsol a fülembe de lassacskán kezdtem lenyugodni és csak remélni tudtam, hogy James már eltűnt.
-Meg akarom nézni, hogy itt van-e még. - szinte suttogtam a szavakat.
Tyler lassan elengedett de arcomat kezei közé fogta és egy gyengéd puszilt lehelt ajkaimra, amitől kissé megremegtem.
-Biztos? - nézett komolyan szemeimbe.
Bólintottam, majd lassan az ajtó felé fordítottam a fejemet. Vettem egy mély levegőt.
-Elment.
-Szia.Unatkozom.
Azóta mióta elmentem anyuval Amandékhoz, még szomorúbb vagyok, hiába beszélek mindennap Tylerrel. Próbáltam leplezni az érzelmeimet, de ez nem mindig sikerült. Tudtam, hogy nem húzhatom örökké, el kellett mondanom neki.
-Át tudsz jönni ma? Szeretnék neked elmondani valamit.
-Persze, mikor menjek?
-Egy óra múlva. - azért mondtam neki egy órát, mert reméltem, hogy ennyi idő alatt fel tudom magam készíteni lelkileg.
-Rendben, akkor egy óra múlva megyek.
Fogalmam nem volt róla, hogyan fogom elmondani neki de tudtam, hogy muszáj lesz. Leesett, hogy James pulcsijában vagyok, ezért gyorsan levettem magamról és a szekrényembe tettem. A képet is elraktam a fiókomba, nem akartam, hogy Tyler idő előtt meglássa. Miközben pakolásztam egy puffanást hallottam. Néhány könyvem leesett az asztalról de betudtam annak, hogy az asztalom szélén voltak és így lecsúsztak. De mikor odamentem, hogy össze szedjem őket a földről és magától kihúzódott a fiókom rájöttem arra, hogy a könyveim sem maguktól estek le. A kép kirepült a fiókból, a szekrény ajtóm kinyílt és a ruhái a szobában mindenfelé szálltak. Sikerült megint pánikba esnem, az ágyamra kuporodtam, majd fogcsikorgatva és sírva vártam, hogy vége legyen az egésznek. Hirtelen kinyílt az ajtóm és abban a pillanatban minden leállt, mikor Tyler belépett. Láttam a zavart az arcán. Mikor meglátta, hogy sírok nem mondott semmit, csak leült mellém, magához húzott és hagyta, hogy sírjak. Amennyire csak tudtam hozzábújtam és próbáltam lenyugtatni magam. Mikor nagyjából sikerült elhúzódtam tőle, megtöröltem az arcom.
-Tiszta könny a pólód, bocsi. - haraptam számba és magam elé bámultam.
-Nem gond, de mi történt itt?
Én szótlanul ültem és néztem magam elé, mert kissé még mindig sokkos állapotban voltam.
-Meg, mi történt? Mond el kérlek, mert megijesztesz.
Erőt vettem magamon. Tudtam, ha most nem mondom el neki, akkor soha.
-Mondanom kell valamit. Tulajdonképpen ezért is hívtalak át. De arra nem számítottam, hogy ez lesz. - néztem körül a szobában.
Féltem attól, hogy mit fog reagálni. Féltem, hogy egy nem normálisnak fog nézni és, hogy elmenekül tőlem. Ami igazából érthető is lenne, de nem akartam Őt is elveszíteni.
-Szóval amit most mondok...kérlek hallgass végig és ne nézz komplett idiótának!
Csak bólintott.
-Emlékszel, mikor azt mondtam neked, hogy soha nem jártam a Beanben? - lassan bólintott, mintha előre félt volna a folytatástól - Hazudtam neked. Nagyot sokat jártunk oda a barátommal.
Megrökönyödött.
-Neked van barátod?
Érzelmek sűrű kavalkádját láttam átsuhanni arcán. Félelmet, idegességet és szomorúságot.
-Volt. Két éve meghalt.
Láthatóan megkönnyebbült, de ekkor sajnálatot véltem felfedezni szemeiben. Az egyetlen dolog, amit utálok, ha sajnálnak.
-Sajnálom.
-Nem kell, tényleg. De van egy ennél nagyobb gond. - nem tudtam, hogy fogok neki állni. - Mióta ismerlek azóta látom őt. Tudom, hogy ez nagyon furcsa és bizarr de hidd el nem kitalálom. Mikor találkoztunk és hirtelen elmentem akkor Őt láttam. Akárhányszor furcsán viselkedtem mindig Őt láttam. Először azt hittem képzelődöm és kezdtem azt hinni, hogy becsavarodtam. De múltkor, mikor itt voltál akkor feldúlta a szobámat és rájöttem, hogy tényleg kísért engem, vagy minek is nevezzem.
-Ezt is Ő csinálta?
Meglepődtem. Arra számítottam, hogy feláll és elmegy ehelyett kérdezett. Csak bólintottam kérdésére.
-Miért csinálja?
-Te hiszel nekem? - válaszoltam kérdéssel a kérdésre.
Arcomat kezei közé fogta és a szemembe nézett.
-Igen. Akármi is ez az egész hiszek neked és melletted állok, érted?
Kicsit bólintottam, majd arra lettem figyelmes, hogy száját az enyémre tapasztotta. Szívem heves dobogásba kezdett, kezeim remegtek az ölemben.
-Akármi történik én melletted vagyok. Akkor is, ha a halott barátod kísért vagy, ha csak hiányzik és azért látod. - homlokát az enyémnek támasztotta, imádtam mikor ezt csinálta. - Most pedig mesélsz nekem már, ha akarsz.
Azt akartam, hogy tudjon mindenről, ami velem, velünk történt
-Akarok.
Félig hanyatt feküdt az ágyon, fejét az ágy támlájának támasztotta. Ahogy végignéztem rajta erős késztetést éreztem arra, hogy mellkasára dőljek, ezért ezt meg is tettem. Karjaival lazán átölelt én pedig saját karjaimat mellkasán pihentettem.
-Jamesnek hívták. Tizenhét volt, én tizennégy. A szüleink régóta barátok voltak, de mi szinte sosem beszélgettünk. - vettem egy mély levegőt, nem akartam sírni. - Péntek este volt. Éppen hozzám jött, mikor valami részeg fazon beleütközött. Persze Ő egy karcolás nélkül megúszta. Jamesre az orvosok akkor este azt mondták csoda lesz, ha a reggelt megéli. - éreztem ahogy a könnyek akaratlanul is kezdenek előtörni szememből. - Súlyos sérülései voltak, ennek ellenére valamilyen csoda folytán mégis magánál volt. Egyszerre csak egy ember engedtek be hozzá és pont én voltam bent, mikor... - elcsuklott a hangom. Tyler nyugtatóan simogatott. - Az utolsó szavai az enyémek voltak.
-Borzasztó lehetett.
-Azóta nincsenek barátaim, pszichológushoz jártok és be vagyok fordulva.
-Ezért voltál annyira meglepődve, mikor odamentem hozzád először.
Kicsit bólintottam.
-A szüleim rá egy évre váltak el ez pedig rátett még egy lapáttal az egészre.
Néhány percig csendben voltunk. Tyler a hátamat simogatta én pedig továbbra is próbáltam nem sírni.
-Azt mondtad azóta látod, mióta engem ismersz, igaz?
-Igen, miért?
-Azelőtt soha nem láttad?
-Nem, de miért kérdezed?
-Miattam látod Őt. Én vagyok az oka.
-Miről beszélsz? - ültem fel.
-Valószínűleg nem akarja, hogy bárki más legyen melletted. Főleg, ha ez a bárki más egy fiú. Biztos ezért csinálja, vagyis miattam. Miattam vagy még szomorúbb. - komor lett az arca.
Ahogy ránéztem szomorú arcára, úgy éreztem magam, mint akinek a szívét facsarják.
-Nem, ne mondj ilyet! - tiltakoztam. - Te vagy az oka, hogy újra mosolygok, hogy nevetek. Miattad érzek és végre nem csak hiányt, hanem valami mást. Miattad újra élek. - mondtam a végét könnyek között, mire Ő visszahúzott a mellkasára. - Te csak jót tettél velem, semmi rosszat.
-Nagyon remélem. - suttogta és megpuszilta a fejem. A másik szokása, amit imádtam. - Most is itt van?
Félve néztem körül a szobában.
-Nincs. - kicsit megkönnyebbültem.
-Köszönöm, hogy elmondtad nekem. - szorított meg.
-Én köszönöm, hogy hiszel nekem. - bújtam hozzá amennyire csak tudtam.
-Anyukádék tudják?
-Anyunak elmondtam. Először azt hitte szórakozom. Legközelebb már fel akarta hívni az orvosomat, mert azt hitte megkattantam. Majd miután lebeszéltem az ötletéről betudta annak, hogy biztos csak hiányzik. Apu meg abban a hitben van, hogy képzelődöm.
-Ki kell találnunk valamit. Valamit, hogy ne gyötörjön téged.
Annyira jól esett, hogy törődött velem és, hogy segíteni akart.
-De mit?
-Nem tudom, de majd együtt megoldjuk, oké?
-Oké. - halványan elmosolyodtam. - Itt maradsz éjszakára?
Igazából féltem egyedül maradni, ráadásul imádtam Tylerrel lenni.
-Anyukád nem fog kiakadni? - emelte meg a fejét és nézett rám.
-Neki nem lesz baj. Csak kérlek maradj.
-Rendben, maradok. - ismét megpuszilta a fejem és megszorított.
x x x
Reggel, mikor felébredtem mérhetetlen boldogságot éreztem. Ez talán annak volt betudható, hogy Tyler karjai között aludtam, vagy annak, hogy elmondtam neki mindent és Ő megértett nem pedig idiótának nézett. A bal oldalamra néztem és a még mindig alvó Tyler kezdtem bámulni. Olyan nyugodt volt az arca és tökéletes. Beleszerettem egy tökéletes fiúba. Sőt lehet, hogy nem is volt tökéletes... de a hibáit is imádtam. Lassan felültem, nehogy felébresszem és a fürdőszoba ajtómban ott állt James. Megint.
-Édes Istenem, ne csináld ezt velem, könyörgöm. - elfojtott hangon mondtam ki a szavakat és észre sem vettem, hogy Tyler kezét szorítottam, csak mikor már felült mellém és szólítgatni kezdett.
-Megan. - fogta meg mindkét kezem de én nem tudtam elszakítani a tekintetem James bosszús és egyben kétségbeesett arcáról. - Hé, kislány. Nézz rám, nézz rám! - megfogta az arcomat és maga felé fordította. - Itt van?
Csak bólintani tudtam.
-Nincs semmi baj, oké? Csak nézz rám, el fog menni. Ígérem. - csodáltam, hogy hogyan tudott olyan nyugodtan viselkedni.
Mintha Jamesnek valamilyen vonzereje lett volna, a szemem sarkából is Őt néztem.
-Azt mondtam rám nézz! - utasított Tyler, majd hirtelen magához rántott így arcomat a vállába fúrtam.
Nem tudom mennyi ideig ültünk így és hallgattam, ahogy Tyler nyugtató szavakat duruzsol a fülembe de lassacskán kezdtem lenyugodni és csak remélni tudtam, hogy James már eltűnt.
-Meg akarom nézni, hogy itt van-e még. - szinte suttogtam a szavakat.
Tyler lassan elengedett de arcomat kezei közé fogta és egy gyengéd puszilt lehelt ajkaimra, amitől kissé megremegtem.
-Biztos? - nézett komolyan szemeimbe.
Bólintottam, majd lassan az ajtó felé fordítottam a fejemet. Vettem egy mély levegőt.
-Elment.
2013. november 19., kedd
11. fejezet
-Jó, hogy haza értél. - állt anya a lépcső tetején.
-Bocs, jól éreztük magunkat és elszaladt az idő. - mosolyogtam, miközben levettem a kabátom.
-Nem gond. Örülök. - mosolygását egy kopogás zavarta meg.
Zavartan néztem az ajtóra, mert fogalmam nem volt ki lehet az. Kinyitottam az ajtót, fel sem foghattam, hogy ki az, mert rögtön nekem esett, vagyis jobban mondva a számnak. Ledermedten álltam és tűrtem, hogy két erős kar szilárdan tartson és egy száj tapadjon az enyémre. Kellett néhány másodperc, hogy rájöjjek Tyler az. Egyik pillanatról a másikra ellazultam. Kezeimet tarkójára csúsztattam, szám kissé elnyílt és visszacsókoltam. Kezei megremegtek a derekamon és még szorosabban kezdett ölelni. Csókunk kétségbeesett de mégis nyugodt volt. Két percnél tovább viszont nem tartott.
-Na most már tökéletes az este. - suttogta, miközben a szemembe nézett.
Homlokát az enyémnek támasztotta, légzésem szaggatott volt, ami Őt egy mosolyra késztette. Kezei közé vette arcomat és egy gyengéd puszit lehet a számra.
-Jó éjt Megan. - suttogott még mindig.
Éppen indult volna én viszont kétségbeesetten markoltam meg pulcsiját, húztam magamhoz és öleltem meg. Éreztem, hogy egy könnycsepp folyik le arcomon, ezért mellkasába fúrtam arcomat. Ahogy kifújtam a visszatartott levegőt, egész testem remegni kezdett, mire Tyler nyugtatóan simogatni kezdte a hátam.
-Csss...semmi baj. - suttogta és erősen magához szorított.
Nem akartam elengedni Őt, nem csak akkor, abban a pillanatban, hanem soha. Tudtam, hogy össze kell szednem magam. Szipogtam kettőt, kissé elhúzódtam de kezemet mellkasán tartottam.
-Menj, nem akartalak vissza tartani, ne haragudj.
-Jól vagy? - fogta meg kezeimet.
Csak bólintottam.
-Holnap hívlak. - nyomott egy puszit a fejemre majd végleg elment.
Belül mérhetetlen boldogságot éreztem, csak azért voltam csalódott, mert elment. Viszont féltem. Féltem attól, hogy elveszítem, Őt is. Vettem egy mély lélegzetet, majd megfordultam de anyu már nem állt a lépcsőn. Felmásztam a szobámba, majd bementem a fürdőbe, hogy elmerüljek nyakig egy kád forró vízben. Számba haraptam, ahogy felidéztem csókunkat, az első csókunkat. Behunytam a szemem. Ahogy visszagondoltam az elmúlt délutánra rám tört a felismerés. Beleszerettem Tylerbe, és nem azért, mert már szeretet hiányom volt vagy mert jól esett, hogy valaki törődik velem. Nem. Saját magáért szerettem meg. Ahogy ezek a gondolatok szálltak a fejemben a hideg átjárta a testem. Összerezzenten, de ráfogtam a fáradtságra, ezért kimásztam a kádból, megtörölköztem és belebújtam a köntösömbe. Odaléptem a tükör elé, le akartam törölni róla a párát de akkor egy görbe vonal kezdett kirajzolódni a tükrön, mintha valaki egy s betűt írt volna rá. A szívem eszeveszett dobogásba kezdett. A szöveg tovább íródott, mikor megvilágosodtam.
-Jaj ne, James. - szűkölve jött ki a hang a számon.
Távolabb mentem a tükörtől de a betűk folytatták a kirajzolódást.
-Anyu. - leheltem halkan. - Anyu! - kiáltottam.
Az írás egyre gyorsabb lett.
-Anyu, kérlek gyere már! Anyu! - sikítottam sírva.
A tükrön egy szót olvastam: Szeretlek.
Szólni sem tudtam, a levegő benn akadt, anyu pedig abban a pillanatban jött be a fürdőbe.
-Mi az, mi történt? - halálra rémült arccal nézett rám.
-A tükör. - zokogtam.
A fejem le volt hajtva így nem láttam mit csinált.
-Megan, mi van a tükörrel?
Felkaptam a fejem és az említett tárgyra néztem. Semmi nem volt rajta.
-Nem, nem, ez nem lehet. - kiáltottam. - Ott volt anyu, esküszöm.
Nem akartam elhinni, hogy így szórakozik velem. Hogy komolyan azt akarja, hogy mindenki hülyének nézzen. Nem tudtam eldönteni, hogy mi lehet a célja azzal, hogy megjelenik és folyton halálra rémiszt. Anyu letérdelt elém, mert közben a földre csuklottam.
-James.
-Már megint. - sóhajtotta maga elé. - Megyek felhívom Dr.Colemant.
-Mi? Minek? - visítottam.
-Megan, aggódom érted. A halott barátodról hallucinálsz. Ez nem normális.
Mielőtt felállhatott volna vissza húztam.
-Kérlek anyu ne hívd fel..nem bolondultam meg. - ismét rám tört a zokogás- - Csak...
-Csak?
-Hiányzik. - ha azt akartam, hogy anyu ne nézzen hülyének, akkor ki kellett találnom valamit. Bár sokat nem hazudtam.
-De ennyire? - láttam a szemében a sajnálatot.
Bólintottam.
-És Dr.Coleman? Ő nem segít?
-Nem. Csak rosszabb, mert mikor nem gondolok rá, akkor Ő felhozza és csak rosszabb. Én már nem akarok Dr.Coleman-hez járni.
-De ezt miért nem mondtad el?
-Mert annyira oda vagytok érte apuval.
-De csak,mert azt hittük, hogy neked jobb és, hogy segít. - simogatta meg a fejem.
Egy darabig csendben voltunk.
-És Tyler? Azt hittem mióta megismerted azóta könnyebb neked és, hogy nem gondolsz annyit Jamesre. Reméltem, hogy kezded kicsit elfelejteni Őt.
-Anya. - néztem komolyan szemébe. - Jöhet akármilyen fiú az életembe, Jamest soha nem fogom elfelejteni és ezt te is tudod. Soha nem fogom elfelejteni, hogy miattam halt meg. - ismét rázendítettem a sírásra.
-Tessék? - nézett rám hitetlenkedve. - Nem a te hibád, édesem.
-De igen. - mondtam kicsivel hangosabban. - Ha engedek neki, hogy szombaton menjünk el inkább, akkor pénteken nem történik meg ez az egész. Még most is élne, érted? Én öltem meg Őt. - kiáltottam.
Mióta James meghalt azóta éreztem ezt, de csak most mondtam ki először.
-Nézz rám! - utasított. - Nem a te hibád, rendben? Ez ugyanúgy megtörténhetett volna szombaton is.
-Nem, nem történt volna meg. - sírtam tovább.
Ismét néma csend következett, amiért én kimondhatatlanul hálás voltam anyunak.
-Aludhatok ma veled? - kérdeztem.
-Hát persze, hogy aludhatsz.
Még mindig remegtem. Felvettem a pizsamámat és átmentem anyuhoz.
-Olyan sokszor kívánom, hogy bár ne emlékeznék az elmúlt három évemre. - suttogtam. - Aztán rájövök, hogy akkor rá sem emlékeznék az viszont sokkal rosszabb lenne.
-Tudod hova szoktam járni hétvégente? - meglepett a kérdés.
-Hová?
-James szüleihez. - csend. - Csak azért nem mondtam el, mert tudtam, hogy velem akarnál jönni és tudtam, hogy utána csak szenvednél.
Összeszorítottam a szemeimet, hogy ne sírjak.
-Hogy vannak? - James temetése óta nem találkoztam velük.
-Jól, már amennyire lehet. Bár még mindig rossz nekik de próbálják elfogadni. Téged is szoktak kérdezni, hogy hogy vagy.
-Uhum. - nem akartam beszélni.
-Na jó mindegy. Nem gyötörlek tovább. Aludjunk, jó éjt szívem.
-Jó éjt anya.
x x x
-Ma is megyek Amandáékhoz. Szeretnél velem jönni? - tette fel hirtelen a kérdést anyu miközben a kanapén ültünk reggel.
Egyből szerettem volna rávágni, hogy igen és normális esetben meg is tettem volna. Viszont volt az a zavaró tény, hogy láttam Jamest. Ennek ellenére mégis menni akartam.
-Igen. - válaszoltan végül némi idegességgel hangomban.
-Akkor készülj, mert nem sokára indulunk.
Bólintottam, felmentem a szobámba és miközben öltöztem azon gondolkodtam, hogy vajon milyen lesz. Milyen lesz találkozni James szüleivel így, majd két év után. Milyen lesz elmenni arra a helyre, ahol elkezdődött az egész kapcsolatunk. Magamra kaptam egy egyszerű farmert és egy fekete hosszú ujjú felsőt. A hajamat összefogtam és már készen is voltam.
-Mehetünk.
-Megan? - nézett rám Amanda és mintha könnyes lett volna a szeme. - Óh drágám, annyira örülök, hogy eljöttél. - ölelt magához.
Azonnal visszaöleltem. Az első darab Jamesből. Könnyek szöktek a szemembe, de nem akartam sírni.
-Gyertek, üljetek le! - bementünk a nappaliba.
A nappaliba, ahol először megcsókolt, ahol először beszélgettünk. Annyira fura érzés töltött el, azt hiszem ezt nevezik hiányérzetnek. Ahogy leültem a kanapéra, elszorult a szívem, ahogy visszaemlékeztem a péntek délutánokra, mikor összebújva néztünk unalmasabbnál unalmasabb filmeket.
-Hogy vagy Megan? - fordult felém. - Olyan szép lány lettél, persze már akkor is az voltál, mikor utoljára láttalak de akkor még szinte kislány voltál. Most viszont kész nő vagy.
-Köszönöm. - annyira nem figyeltem, hogy mit mond, mert az emlékek sorban törtek rám.
Amikor szórakoztunk és felvett a nyakába majd táncolni kezdtünk de végül hanyatt estünk. Amikor sütöttünk, de rajtunk több liszt volt, mint a tálban.
-Felmehetek a szobájába? - anyut és Amandát is meglepte a kérdésem.
-Persze, menj csak.
Remegő lábakkal mentem fel a lépcsőn. Mikor elértem az ajtajához csak álltam és bámultam. Féltem attól, hogy mit fogok érezni. Tudtam, hogy ott lesznek a közös képeink, a holmijai...minden ami Ő volt. Kezemet lassan a kilincsre tettem, lenyomtam majd beléptem. Megszédültem, ahogy álltam a szobában. A szoba rendetlensége arról árulkodott, hogy a szülei nem nyúltak semmihez azóta. A kis szoba, ami régebben melegséget árasztott most hűvösen, elhagyatottan állt. A régi jellegzetes, édes illat pedig nem csapott meg, mint régen. Azt asztalához mentem ahol házik, telefonszámok és programok voltak. Végig simítottam a szék háttámláján majd átsétáltam a szekrényéhez. Az egyik ajtaja nyitva volt, a földön pedig néhány ruhadarab volt. A könnyek marták a szememet, ahogy rájöttem, hogy ezeket akkor hagyta így, mikor hozzám készült. Leguggoltam és felvettem az egyik pulcsiját és magamhoz szorítottam. Az ágyához léptem, ahol a fal tele volt képekkel. A legtöbb képen ketten voltunk. Már nem tudtam vissza tartani könnyeimet, így azok patakokban folytak le arcomon. Leszedtem a kedvenc képünket és azt is magamhoz szorítottam. Leültem az ágyra, amin csak a párnája volt, mivel már a takarója nálam volt. A párnát az ölembe tettem, a pulóvert tovább szorongattam és a képet néztem, amit halványan láttam a könnyeimtől.
-Annyira hiányzol. - suttogtam. - De megrémiszt, mikor látlak.
Nem tudom mennyi ideje ülhettem ott sírva, mikor kopogtak az ajtón. Nem tudtam megszólalni, de Amanda és anyu bejöttek. Mindketten sajnálattal néztek rám, de láttam, ahogy Amanda arcán egy könnycsepp folyik végig. Leült mellém az ágyra és a képet nézte.
-Nagyon szép pár voltatok. - mondta halkan. - És nagyon szeretett téged, mindennél jobban, ugye tudod?
Csak bólintottam majd végig simítottam az arcát a képen.
-Biztos vagyok benne, hogy még most is nagyon szeret. - hallottam, ahogy elcsuklik a hangja.
-Hiányzik. - sírtam.
Magához ölelt.
-Tudom, nekünk is nagyon hiányzik, de meg kell tanulunk élni nélküle. Nem lehetünk szomorúak örökké. Elhiheted, hogy mennyire fáj ezt mondanom, hisz a gyerekem, de tudom, hogy Ő sem akarná, hogy egész életünkben szenvedjünk.
Eszembe jutott az az egy mondat, amit mindig akkor mondott, mikor szomorú voltam.: ,,Akkor is mosolyogj, ha szomorú vagy, mert mikor mosolyogsz akkor vagy a legszebb."
-Elhiszem, hogy hiányzik neked, hiszen csak Ő volt az első szerelmed, de meg kell tanulnod, hogy az élet megy tovább. Nem szabad egy pontot leragadni. Ő sem akarna szomorúnak látni téged.
Annyira szégyelltem magam, hogy Amanda vigasztalt engem, miközben Ő a fiát vesztette el.
-Ezeket még megkaphatom? - néztem a képre és a pulcsira.
-Persze vidd csak. Nekünk itt marad az egész szobája, neked pedig maradjanak meg ezek. - mosolygott könnyes szemekkel.
-Köszönöm Amanda. Nagyon sokat jelent ez nekem.
Hazafelé a kocsiban szótlanul ültem, majd ez otthon sem változott. A pulcsijában ültem és a képünket néztem ahol még tökéletes volt az életem. Jobban mondva, a mi életünk.
-Bocs, jól éreztük magunkat és elszaladt az idő. - mosolyogtam, miközben levettem a kabátom.
-Nem gond. Örülök. - mosolygását egy kopogás zavarta meg.
Zavartan néztem az ajtóra, mert fogalmam nem volt ki lehet az. Kinyitottam az ajtót, fel sem foghattam, hogy ki az, mert rögtön nekem esett, vagyis jobban mondva a számnak. Ledermedten álltam és tűrtem, hogy két erős kar szilárdan tartson és egy száj tapadjon az enyémre. Kellett néhány másodperc, hogy rájöjjek Tyler az. Egyik pillanatról a másikra ellazultam. Kezeimet tarkójára csúsztattam, szám kissé elnyílt és visszacsókoltam. Kezei megremegtek a derekamon és még szorosabban kezdett ölelni. Csókunk kétségbeesett de mégis nyugodt volt. Két percnél tovább viszont nem tartott.
-Na most már tökéletes az este. - suttogta, miközben a szemembe nézett.
Homlokát az enyémnek támasztotta, légzésem szaggatott volt, ami Őt egy mosolyra késztette. Kezei közé vette arcomat és egy gyengéd puszit lehet a számra.
-Jó éjt Megan. - suttogott még mindig.
Éppen indult volna én viszont kétségbeesetten markoltam meg pulcsiját, húztam magamhoz és öleltem meg. Éreztem, hogy egy könnycsepp folyik le arcomon, ezért mellkasába fúrtam arcomat. Ahogy kifújtam a visszatartott levegőt, egész testem remegni kezdett, mire Tyler nyugtatóan simogatni kezdte a hátam.
-Csss...semmi baj. - suttogta és erősen magához szorított.
Nem akartam elengedni Őt, nem csak akkor, abban a pillanatban, hanem soha. Tudtam, hogy össze kell szednem magam. Szipogtam kettőt, kissé elhúzódtam de kezemet mellkasán tartottam.
-Menj, nem akartalak vissza tartani, ne haragudj.
-Jól vagy? - fogta meg kezeimet.
Csak bólintottam.
-Holnap hívlak. - nyomott egy puszit a fejemre majd végleg elment.
Belül mérhetetlen boldogságot éreztem, csak azért voltam csalódott, mert elment. Viszont féltem. Féltem attól, hogy elveszítem, Őt is. Vettem egy mély lélegzetet, majd megfordultam de anyu már nem állt a lépcsőn. Felmásztam a szobámba, majd bementem a fürdőbe, hogy elmerüljek nyakig egy kád forró vízben. Számba haraptam, ahogy felidéztem csókunkat, az első csókunkat. Behunytam a szemem. Ahogy visszagondoltam az elmúlt délutánra rám tört a felismerés. Beleszerettem Tylerbe, és nem azért, mert már szeretet hiányom volt vagy mert jól esett, hogy valaki törődik velem. Nem. Saját magáért szerettem meg. Ahogy ezek a gondolatok szálltak a fejemben a hideg átjárta a testem. Összerezzenten, de ráfogtam a fáradtságra, ezért kimásztam a kádból, megtörölköztem és belebújtam a köntösömbe. Odaléptem a tükör elé, le akartam törölni róla a párát de akkor egy görbe vonal kezdett kirajzolódni a tükrön, mintha valaki egy s betűt írt volna rá. A szívem eszeveszett dobogásba kezdett. A szöveg tovább íródott, mikor megvilágosodtam.
-Jaj ne, James. - szűkölve jött ki a hang a számon.
Távolabb mentem a tükörtől de a betűk folytatták a kirajzolódást.
-Anyu. - leheltem halkan. - Anyu! - kiáltottam.
Az írás egyre gyorsabb lett.
-Anyu, kérlek gyere már! Anyu! - sikítottam sírva.
A tükrön egy szót olvastam: Szeretlek.
Szólni sem tudtam, a levegő benn akadt, anyu pedig abban a pillanatban jött be a fürdőbe.
-Mi az, mi történt? - halálra rémült arccal nézett rám.
-A tükör. - zokogtam.
A fejem le volt hajtva így nem láttam mit csinált.
-Megan, mi van a tükörrel?
Felkaptam a fejem és az említett tárgyra néztem. Semmi nem volt rajta.
-Nem, nem, ez nem lehet. - kiáltottam. - Ott volt anyu, esküszöm.
Nem akartam elhinni, hogy így szórakozik velem. Hogy komolyan azt akarja, hogy mindenki hülyének nézzen. Nem tudtam eldönteni, hogy mi lehet a célja azzal, hogy megjelenik és folyton halálra rémiszt. Anyu letérdelt elém, mert közben a földre csuklottam.
-James.
-Már megint. - sóhajtotta maga elé. - Megyek felhívom Dr.Colemant.
-Mi? Minek? - visítottam.
-Megan, aggódom érted. A halott barátodról hallucinálsz. Ez nem normális.
Mielőtt felállhatott volna vissza húztam.
-Kérlek anyu ne hívd fel..nem bolondultam meg. - ismét rám tört a zokogás- - Csak...
-Csak?
-Hiányzik. - ha azt akartam, hogy anyu ne nézzen hülyének, akkor ki kellett találnom valamit. Bár sokat nem hazudtam.
-De ennyire? - láttam a szemében a sajnálatot.
Bólintottam.
-És Dr.Coleman? Ő nem segít?
-Nem. Csak rosszabb, mert mikor nem gondolok rá, akkor Ő felhozza és csak rosszabb. Én már nem akarok Dr.Coleman-hez járni.
-De ezt miért nem mondtad el?
-Mert annyira oda vagytok érte apuval.
-De csak,mert azt hittük, hogy neked jobb és, hogy segít. - simogatta meg a fejem.
Egy darabig csendben voltunk.
-És Tyler? Azt hittem mióta megismerted azóta könnyebb neked és, hogy nem gondolsz annyit Jamesre. Reméltem, hogy kezded kicsit elfelejteni Őt.
-Anya. - néztem komolyan szemébe. - Jöhet akármilyen fiú az életembe, Jamest soha nem fogom elfelejteni és ezt te is tudod. Soha nem fogom elfelejteni, hogy miattam halt meg. - ismét rázendítettem a sírásra.
-Tessék? - nézett rám hitetlenkedve. - Nem a te hibád, édesem.
-De igen. - mondtam kicsivel hangosabban. - Ha engedek neki, hogy szombaton menjünk el inkább, akkor pénteken nem történik meg ez az egész. Még most is élne, érted? Én öltem meg Őt. - kiáltottam.
Mióta James meghalt azóta éreztem ezt, de csak most mondtam ki először.
-Nézz rám! - utasított. - Nem a te hibád, rendben? Ez ugyanúgy megtörténhetett volna szombaton is.
-Nem, nem történt volna meg. - sírtam tovább.
Ismét néma csend következett, amiért én kimondhatatlanul hálás voltam anyunak.
-Aludhatok ma veled? - kérdeztem.
-Hát persze, hogy aludhatsz.
Még mindig remegtem. Felvettem a pizsamámat és átmentem anyuhoz.
-Olyan sokszor kívánom, hogy bár ne emlékeznék az elmúlt három évemre. - suttogtam. - Aztán rájövök, hogy akkor rá sem emlékeznék az viszont sokkal rosszabb lenne.
-Tudod hova szoktam járni hétvégente? - meglepett a kérdés.
-Hová?
-James szüleihez. - csend. - Csak azért nem mondtam el, mert tudtam, hogy velem akarnál jönni és tudtam, hogy utána csak szenvednél.
Összeszorítottam a szemeimet, hogy ne sírjak.
-Hogy vannak? - James temetése óta nem találkoztam velük.
-Jól, már amennyire lehet. Bár még mindig rossz nekik de próbálják elfogadni. Téged is szoktak kérdezni, hogy hogy vagy.
-Uhum. - nem akartam beszélni.
-Na jó mindegy. Nem gyötörlek tovább. Aludjunk, jó éjt szívem.
-Jó éjt anya.
x x x
-Ma is megyek Amandáékhoz. Szeretnél velem jönni? - tette fel hirtelen a kérdést anyu miközben a kanapén ültünk reggel.
Egyből szerettem volna rávágni, hogy igen és normális esetben meg is tettem volna. Viszont volt az a zavaró tény, hogy láttam Jamest. Ennek ellenére mégis menni akartam.
-Igen. - válaszoltan végül némi idegességgel hangomban.
-Akkor készülj, mert nem sokára indulunk.
Bólintottam, felmentem a szobámba és miközben öltöztem azon gondolkodtam, hogy vajon milyen lesz. Milyen lesz találkozni James szüleivel így, majd két év után. Milyen lesz elmenni arra a helyre, ahol elkezdődött az egész kapcsolatunk. Magamra kaptam egy egyszerű farmert és egy fekete hosszú ujjú felsőt. A hajamat összefogtam és már készen is voltam.
-Mehetünk.
-Megan? - nézett rám Amanda és mintha könnyes lett volna a szeme. - Óh drágám, annyira örülök, hogy eljöttél. - ölelt magához.
Azonnal visszaöleltem. Az első darab Jamesből. Könnyek szöktek a szemembe, de nem akartam sírni.
-Gyertek, üljetek le! - bementünk a nappaliba.
A nappaliba, ahol először megcsókolt, ahol először beszélgettünk. Annyira fura érzés töltött el, azt hiszem ezt nevezik hiányérzetnek. Ahogy leültem a kanapéra, elszorult a szívem, ahogy visszaemlékeztem a péntek délutánokra, mikor összebújva néztünk unalmasabbnál unalmasabb filmeket.
-Hogy vagy Megan? - fordult felém. - Olyan szép lány lettél, persze már akkor is az voltál, mikor utoljára láttalak de akkor még szinte kislány voltál. Most viszont kész nő vagy.
-Köszönöm. - annyira nem figyeltem, hogy mit mond, mert az emlékek sorban törtek rám.
Amikor szórakoztunk és felvett a nyakába majd táncolni kezdtünk de végül hanyatt estünk. Amikor sütöttünk, de rajtunk több liszt volt, mint a tálban.
-Felmehetek a szobájába? - anyut és Amandát is meglepte a kérdésem.
-Persze, menj csak.
Remegő lábakkal mentem fel a lépcsőn. Mikor elértem az ajtajához csak álltam és bámultam. Féltem attól, hogy mit fogok érezni. Tudtam, hogy ott lesznek a közös képeink, a holmijai...minden ami Ő volt. Kezemet lassan a kilincsre tettem, lenyomtam majd beléptem. Megszédültem, ahogy álltam a szobában. A szoba rendetlensége arról árulkodott, hogy a szülei nem nyúltak semmihez azóta. A kis szoba, ami régebben melegséget árasztott most hűvösen, elhagyatottan állt. A régi jellegzetes, édes illat pedig nem csapott meg, mint régen. Azt asztalához mentem ahol házik, telefonszámok és programok voltak. Végig simítottam a szék háttámláján majd átsétáltam a szekrényéhez. Az egyik ajtaja nyitva volt, a földön pedig néhány ruhadarab volt. A könnyek marták a szememet, ahogy rájöttem, hogy ezeket akkor hagyta így, mikor hozzám készült. Leguggoltam és felvettem az egyik pulcsiját és magamhoz szorítottam. Az ágyához léptem, ahol a fal tele volt képekkel. A legtöbb képen ketten voltunk. Már nem tudtam vissza tartani könnyeimet, így azok patakokban folytak le arcomon. Leszedtem a kedvenc képünket és azt is magamhoz szorítottam. Leültem az ágyra, amin csak a párnája volt, mivel már a takarója nálam volt. A párnát az ölembe tettem, a pulóvert tovább szorongattam és a képet néztem, amit halványan láttam a könnyeimtől.
-Annyira hiányzol. - suttogtam. - De megrémiszt, mikor látlak.
Nem tudom mennyi ideje ülhettem ott sírva, mikor kopogtak az ajtón. Nem tudtam megszólalni, de Amanda és anyu bejöttek. Mindketten sajnálattal néztek rám, de láttam, ahogy Amanda arcán egy könnycsepp folyik végig. Leült mellém az ágyra és a képet nézte.
-Nagyon szép pár voltatok. - mondta halkan. - És nagyon szeretett téged, mindennél jobban, ugye tudod?
Csak bólintottam majd végig simítottam az arcát a képen.
-Biztos vagyok benne, hogy még most is nagyon szeret. - hallottam, ahogy elcsuklik a hangja.
-Hiányzik. - sírtam.
Magához ölelt.
-Tudom, nekünk is nagyon hiányzik, de meg kell tanulunk élni nélküle. Nem lehetünk szomorúak örökké. Elhiheted, hogy mennyire fáj ezt mondanom, hisz a gyerekem, de tudom, hogy Ő sem akarná, hogy egész életünkben szenvedjünk.
Eszembe jutott az az egy mondat, amit mindig akkor mondott, mikor szomorú voltam.: ,,Akkor is mosolyogj, ha szomorú vagy, mert mikor mosolyogsz akkor vagy a legszebb."
-Elhiszem, hogy hiányzik neked, hiszen csak Ő volt az első szerelmed, de meg kell tanulnod, hogy az élet megy tovább. Nem szabad egy pontot leragadni. Ő sem akarna szomorúnak látni téged.
Annyira szégyelltem magam, hogy Amanda vigasztalt engem, miközben Ő a fiát vesztette el.
-Ezeket még megkaphatom? - néztem a képre és a pulcsira.
-Persze vidd csak. Nekünk itt marad az egész szobája, neked pedig maradjanak meg ezek. - mosolygott könnyes szemekkel.
-Köszönöm Amanda. Nagyon sokat jelent ez nekem.
Hazafelé a kocsiban szótlanul ültem, majd ez otthon sem változott. A pulcsijában ültem és a képünket néztem ahol még tökéletes volt az életem. Jobban mondva, a mi életünk.
2013. szeptember 19., csütörtök
Kérdés!
Sziasztok olvasók!
Ennek az egész blognak - anno mikor elkezdtem - nagyon vegyes érzelmekkel álltam neki.
Megan, James és Tyler története teljesen az enyém. Nem akartam, hogy mások is átéljék azt, amit én írás közben. Magamnak való voltam. Viszont az egyik barátnőm és egyben író társam rávett, hogy osszam meg az emberekkel ezt a történetet.
Ezúton is megköszönöm neki, hogy rábeszélt!
Így, hogy már a tizedik fejezetet is feltettem rájöttem, hogy azt akarom, hogy mindenki megismerje ezt a történetet.
Mint látjátok maga az egész blog egyszerű. Szinte egy semmi. Nincsenek szereplők, nincs tele pakolva képekkel és chattel stb. Mi ennek az oka?
Egyszerűen nem találtam olyan embert, akit el tudnék képzelni bármelyik karakterem szerepében. Meg van Megan, James és Tyler maga kinézete a fejemben, amit még magamnak sem akarok lerombolni más személyekkel. Azt akartam, hogy mindenki úgy képzelje el Őket, amilyennek szeretné. Lehetne úgy mondani, hogy nem akartam az olvasót befalazni. Azt akartam, hogy szárnyaljon mindenki képzelete.
Az egész történetből már tizenhárom fejezet készen van, ami azt jelenti, hogy még kettőt kéne, hogy megírjak, hogy lezárjam a történetet. De őszintén szólva nem szeretném. Hozzám nőtt az összes szereplő, a jellemükkel és érzéseikkel együtt. Pedig tudom, hogy egyszer le kell ezt zárnom, hiszen nem húzhatom az örökkévalóságig. De....
újraélhetem/élhetjük.
Hogyan?
Elölről kezdem az egészet. Minden megmarad. Az összes szereplő, a történet, a cselekmények, minden.
Viszont leszedem az eddigi fejezeteket és újra felrakom Őket.
A fejezetek hosszabbak lesznek és jobban is lesznek megírva - belátom én is, hogy ment ez volna jobban is.
Az egész blog szépen meg lesz csinálva, viszont szereplőket most sem szeretnék feltenni. Továbbra is szeretném megadni azt a lehetőséget az olvasóimnak, hogy maguk képzeljék el Őket.
Viszont..ez az egész csak akkor fog létrejönni, ha kapok pár vissza jelzést. Hiszen, ha nincs igény a történetre, akkor még felteszem azt a maradék pár fejezetet és befejezem. Viszont, ha kíváncsiak - akár csak pár ember is - az új de mégis régi történetre, akkor mindent "elölről" kezdek.
Írjatok kommentet vagy csak pipáljatok "tetszik-et", ha szeretnétek ezt az egészet!
Jennii T.
Ennek az egész blognak - anno mikor elkezdtem - nagyon vegyes érzelmekkel álltam neki.
Megan, James és Tyler története teljesen az enyém. Nem akartam, hogy mások is átéljék azt, amit én írás közben. Magamnak való voltam. Viszont az egyik barátnőm és egyben író társam rávett, hogy osszam meg az emberekkel ezt a történetet.
Ezúton is megköszönöm neki, hogy rábeszélt!
Így, hogy már a tizedik fejezetet is feltettem rájöttem, hogy azt akarom, hogy mindenki megismerje ezt a történetet.
Mint látjátok maga az egész blog egyszerű. Szinte egy semmi. Nincsenek szereplők, nincs tele pakolva képekkel és chattel stb. Mi ennek az oka?
Egyszerűen nem találtam olyan embert, akit el tudnék képzelni bármelyik karakterem szerepében. Meg van Megan, James és Tyler maga kinézete a fejemben, amit még magamnak sem akarok lerombolni más személyekkel. Azt akartam, hogy mindenki úgy képzelje el Őket, amilyennek szeretné. Lehetne úgy mondani, hogy nem akartam az olvasót befalazni. Azt akartam, hogy szárnyaljon mindenki képzelete.
Az egész történetből már tizenhárom fejezet készen van, ami azt jelenti, hogy még kettőt kéne, hogy megírjak, hogy lezárjam a történetet. De őszintén szólva nem szeretném. Hozzám nőtt az összes szereplő, a jellemükkel és érzéseikkel együtt. Pedig tudom, hogy egyszer le kell ezt zárnom, hiszen nem húzhatom az örökkévalóságig. De....
újraélhetem/élhetjük.
Hogyan?
Elölről kezdem az egészet. Minden megmarad. Az összes szereplő, a történet, a cselekmények, minden.
Viszont leszedem az eddigi fejezeteket és újra felrakom Őket.
A fejezetek hosszabbak lesznek és jobban is lesznek megírva - belátom én is, hogy ment ez volna jobban is.
Az egész blog szépen meg lesz csinálva, viszont szereplőket most sem szeretnék feltenni. Továbbra is szeretném megadni azt a lehetőséget az olvasóimnak, hogy maguk képzeljék el Őket.
Viszont..ez az egész csak akkor fog létrejönni, ha kapok pár vissza jelzést. Hiszen, ha nincs igény a történetre, akkor még felteszem azt a maradék pár fejezetet és befejezem. Viszont, ha kíváncsiak - akár csak pár ember is - az új de mégis régi történetre, akkor mindent "elölről" kezdek.
Írjatok kommentet vagy csak pipáljatok "tetszik-et", ha szeretnétek ezt az egészet!
Jennii T.
10. fejezet
2012.04.13.(péntek)
Ma van a "nagy nap". Átmegyek Tylerhez. Nagyon izgulok...találkozni fogok a szüleivel és a tesóival..bár igaz, hogy Mark nincs otthon mert már visszarepült Londonba, de a húgai otthon vannak. Négy óra, ötre jön értem. Fogalmam sincs mit vegyek fel. Fura ez a helyzet, mert régóta nem gyötrődtem azon, mit aggassak magamra. James már több, mint egy hete nem jelent meg, így a lelki békém is jobb. Valahogy le kéne beszélni anyuval és Dr.Colemannel, hogy ne kelljen többször dokihoz járnom, mert kezdem nagyon unni. Sokkal rosszabb. Apuéknál nem voltam azóta, két naponta felhív és beszél nekem az érzésekről, mintha nem lenne fogalmam róluk. De legalább érdeklődik.
Úgy érzem, hogy az életem kezd helyre jönni. Újra boldog vagyok. És még valami, szinte minden este felhív Tyler... Újra érzem, hogy élek.
Negyed öt volt én pedig még mindig köntösben ültem.
-Hol tartasz? - dugta be az ajtón fejét anyu.
-Itt. - pattantam fel az ágyról és tártam szét a karjaimat.
-Megan! - emelte égnek a tekintetét.
-De nem tudom mit vegyek fel. - kiáltottam kétségbeesetten és a földön heverő ruhakupacra mutattam.
Halkan felnevetett majd kutakodni kezdett a darabok közt.
-Ez megfelel? - kérdezte öt perc múlva.
Egy fekete farmer volt a kezében, egy fehér atlétával, aminek a teljes háta csipke volt.
-Anya, találkozni fogok a szüleivel is. Nem lehet kinnt mindenem.
-Igen, igazad van. - adta meg magát.
-Ez nem jobb? - vettem a kezembe egy rózsaszín csőtoppot egy fekete boleróval.
-Valóban jobb.
Gyorsan felöltöztem, majd bementem a fürdőbe, hogy megcsináljam a haja.
-Anya! Hány óra?
-Mindjárt háromnegyed öt. - hallottam a választ.
-Ah, Tyler nem sokára itt lesz. - morogtam majd gyorsabban kezdtem vasalni a hajam.
A tükörben láttam, ahogy anyu mögém lép.
-Olyan jó látni, hogy újra mozgolódsz. - simította végig a hajam.
Mosolyogtam és szó nélkül folytattam a hajam elkészítését. Csengetést halotta, mire ijedten anyura néztem.
-Ez biztos Tyler. - fordultam felé. - Kinyitnád és megmondanád neki, hogy egy perc és megyek?
-Persze, de siess! - majd eltűnt.
Gyorsabbra vettem a tempót. Miután a hajam kész volt megkerestem a fekete félcipőmet, egy táskába raktam a telefonomat és a kulcsaimat, fújtam magamra egy kis parfümöt majd leszaladtam az emeletről.
-Szia. Bocsi, hogy várnod kellett. - szabadkoztam.
-Nem gond, csini vagy. - mosolygott. - Mehetünk?
Bólintottam egyet, elköszöntünk anyutól majd kimentünk a kocsihoz.
-Hölgyem. - vigyorgott, mikor kinyitotta előtte az ajtót.
-Köszönöm uram. - nem tudtam megállni, hogy ne vigyorogjak én is.
Beültünk a kocsiba, majd elindultunk. Magam sem tudom miért, bekapcsoltam a rádiót, amiben épp egy Halestorm dal ment. Tyler mosolyogni kezdett, majd az ujjaival neki állt dobolni a kormányon. Kinéztem az ablakon, majd meghallottam, hogy halkan énekel. Rákaptam a tekintetem. Szinte elvarázsolva néztem Őt és magamban mondtam köszönetet a sorsnak, hogy az utamba ejtette és, hogy a fura viselkedésem ellenére még mindig akart velem találkozni. Ez a fiú nem volt hétköznapi, bár magam sem tudtam volna megmagyarázni miért éreztem így. A közvetlensége, kedvessége és hihetetlen mosolya teljesen a bűvkörébe vont. Nem tudtam tenni ellene és őszintén szólva nem is akartam. Ez a fiú..Tyler..tökéletes volt. Hirtelen rám nézett így lebuktam, hogy Őt bámultam. Zavartan a kezeimet kezdtem nézni, amik az ölemben pihentek.
-Mi az? - kérdezte. Nem néztem rá de hallottam hangján, hogy mosolyog.
-Semmi. - válaszoltam halkan.
Befordultunk egy hosszú utcába és megálltunk egy nagy ház előtt.
-Megérkeztünk.
Hirtelen izgulni kezdtem, hiszen elkerülhetetlen volt, hogy találkozzak a szüleivel és a húgival. Kiszálltunk az autóból és felsétáltunk a kis lépcsőn. Kinytitotta előttem az ajtót és én egy modern világba csöppentem. Az előtér falai cappuccino színűek voltak, amik melegséget árasztottak. Az ajtóval szemben két lépcsősor volt, az egyik felfelé vezetett a másik pedig lefelé. Jobbra a konyha volt ahol a vörös és a fekete színek uralkodtak. Balra pedig egy nappali nyílt. A falak vaj színűek voltak, néhol elvétve egy falra festett zöld virág törte meg az egyszínű felületet. Fekete kanapék, egy üveg dohányzóasztal. Egy hatalmas plazmatévé a falon, amiben éppen valamilyen zenei esemény ment.
-Megjöttünk. - szólalt meg Tyler, mire szülei ránk kapták a tekintetüket és mosolyogni kezdtek.
Besétáltunk a nappaliba, szülei felálltak és elkezdődött a bemutatás.
-Anya, apa. Ő Megan.
-Nagyon örvendek Mr. és Mrs.Brate. - nyújtottam a kezem, mire mindketten megszorították.
-Csak Diane. - mosolygott az anyukája
Félénken bólintottam.
-A lányok?
-Fennt. - mosolygott az apja is.
-Ha éhesek vagytok vagy bármi kell akkor szóljatok. - utasított minket a barna hajú nő.
Tyler csak bólintott majd felfelé vezető lépcsősor irányába tolt. Mikor felértünk egy hosszú folyosón találtam magam. Halvány fény világította meg a krémszínű falakat, aminek mindkét oldalán ajtók sorakoztak.
-Figyu a szobámban most eléggé rendetlenség van, mert költözés szélén állok. - húzta a száját, mikor az egyik ajtó elé értünk.
-Költözöl? - néztem rá meglepetten.
-Hát, majdnem húsz évesen szerintem már ideje.
Kinyitotta az ajtót és ahhoz képest, hogy költözik, elég rendesen nézett ki a szoba. A falak sötét kék színűek voltak, egy hatalmas franciaágy állt az egyik falnál. Az egyik sarokban halomra álltak a dobozok. Egy hatalmas világosbarna szekrény terítette be a falat. A rendezett ágyon pedig egy gitár hevert.
-Több bútorom van, de azok már a másik lakásban vannak. - mosolygott.
-Mióta gitározol? - kérdeztem és leültem az említett hangszer mellé.
-Tizenegy éve.
Mielőtt mondhattam volna bármit két kislány topogott be az ajtón.
-Sziasztok! - mosolygott a magasabb barna kislány.
-Sziasztok. - mosolyogtam én is.
A lányok élőben még szebbek voltak, mint képen.
-Su vagyok.
-Én meg Carly. - vigyorgott a kicsi, miközben hol engem, hol pedig Tylert nézte.
-Megan. - mutatkoztam be én is.
-Na jó, mi megyünk is, csak anyu beküldött minket, köszönni. - szólalt meg Su és elkezdte Carlyt kilökdösni az ajtón.
-Nagyon aranyosak. - fordultam Tyler felé miután a lányok kimentek. - Kár, hogy Mark nincs itthon. Jó lett volna vele is találkozni.
-Hidd el lehet, hogy jobb, ha még nem találozol vele. - mosolygott.
-Miért? - meglepődtem a válaszán.
-A bátyám... - szünetet tartott, mintha a megfelelő szavakat kereste volna. - csak egyszerűen nem normális. - nevetett fel halkan.
Mosolyogni kezdtem, majd a tekintetem ismét a mellettünk heverő gitárra tévedt.
-Játszol? - néztem rá elpirulva.
-Szeretnéd? - húzta fel a szemöldökét és már nyúlt is a hangszerért.
Félénken bólintottam, Ő pedig pengetni kezdte a húrokat. Ahogy figyeltem Őt gitározás közben, képtelen voltam mozdulni. Arra is külön emlékeztetnem kellett magam, hogy vegyek levegőt. Arca teljesen megváltozott, komolyabb lett, mintha egy teljesen másik világba került volna. A dallam számomra ismeretlen volt, de a melankólikus hangok teljesen magukkal ragadtak. Mikor vége volt egy percig csak néztük egymást szótlanul.
-Ez gyönyörű volt. - törtem meg a csendet. - Még sohasem hallottam.
-Saját. - zavarba jött.
-Ezt te írtad? Vagy mit is szoktak csinálni ezekkel.
-Igen. - nevetett fel halkan. Tudta, mire gondolok.
-Dalokat is szoktál írni? Mármint szöveggel meg mindennel együtt.
-Igen, régen elég gyakran írtam dalokat, de mostanában egyre ritkábban.
Nem kérdeztem rá, hogy miért. Hagytam, hogy a csend megint letelepedjen közénk. Nem a kínos némaság volt jelen köztünk, hanem a kellemes, jóleső fajta.
-Én is mindig meggszerettem volna tanulni gitározni, de sosem jött össze. - megint én szólaltam meg.
-Én megtaníthatlak. - mosolygott.
Számba haraptam és bólintottam.
-Gyere,ülj ide elém. - hátrébb húzódott az ágyon, hogy odaférjek.
Törökülésbe leültem elé, kezembe adta a gitárt. Ahogy beállította a kezem, hátulról ölelt.
-Rendben, akkor ezeket a húrokat szorítsd le. - adta az utasítást majd félénken a megfelelő helyre tette az ujjaimat. Éreztem, ahogy az egész arcom vörös lesz közelségétől. - Így jó, most ezt a két húrt pengesd így. - megmutatta, hogyan majd engedte, hogy én csináljam. Végig pengettem a húrokat úgy, ahogy mutatta és mérhetetlen boldogság töltött el, hogy sikerült. - Ügyes vagy.
Megmutatta a következő kis dallamot én pedig ügyesen visszajátszottam. Lassacskán már egy egész dalt el tudtam játszani, mikor kopogtak.
-Gyere! - szólalt meg Tyler de továbbra sem engedett el.
-Oh bocsánat, nem akarok zavarni. - nézett bocsánatkérően az anyukája. - Csak azt akartam mondani, hogy már kész a vacsora szóval, ha szeretnétek enni a konyhában megtaláltok mindent. - mosolygott kedvesen
Tyler még mindig hátulról "ölelt" én pedig eszméletlenül zavarban voltam.
-Oké, kössz anya. Majd megyünk. - válaszolt tömören, az anyukája pedig mosolyogva sarkon fordult és kimen. - Éhes vagy? - kérdezte tőlem.
Válaszként csak megráztam a fejem. Képtelen voltam megszólalni, mintha ezer szikra járt volna a testemben, ahogy ujjaival lassan végig simított az enyéimen. Egy kisebb sóhaj hagyta el a számat, mikor összekulcsolta ujjainkat és kicsit megszorította őket. A gitárt kivette az ölemből és szabad kezét a hasamra csúsztatta, majd közelebb húzott magához. Hátam mellkasának nyomult, éreztem, hogy szaggatottan veszi a levegőt. Számba haraptam, lehunytam a szemem és megint csak élveztem a közelségét és a csendet.
-Meg.. - szólalt meg de a szavába vágtam.
-Shh...ne mondj semmit, kérlek. - nem akartam, hogy megtörje a pillanatot. Másik kezemet az övére csúsztattam, amit a hasamon pihentetett.
-Oké. - suttogott, majd állát megtámasztotta a vállamon.
Nem tudom meddig ülhettünk így, mikor elengedett. Hihetetlen ürességet éreztem, de meg is szűnt, mikor szembe fordított magával.
-Akkor is elmondom, ha tetszik, ha nem. - mosolygott halványan.
Tudtam, hogy valami komolyat akart mondani, ezért eszembe sem jutott, hogy félbe szakítsam.
-Nekem nagyon fontos vagy, érted? - nézett komolyan a szemembe. - Mikor meséltem neked, hogy régen milyen kapcsolataim voltak és, hogy most már le szeretném kötni magam én azt komolyan is gondoltam. - kifújta a levegőt és hajába túrt. - Tudod, nem tudom mi van velem, de már teljesen megőrülök érted..nem is tudom. Ha nem vagy velem vagy nem hallom a hangod, hiányzol. Nekem teljesen új ez, mint már egyszer mondtam. És még mindig nem tudom mit kezdjek az egésszel, csak azt tudom, hogy nem akarlak elveszíteni.. Pedig még nem is vagy az enyém, de remélem ez változni fog és istenem... - elhallgatott, valószínűleg azért mert észrevette, hogy a könnyeim szabad utat találtak maguknak. -Mi a baj? Rosszat mondtam? - nézett aggodalmasan.
-Nem, dehogy. - töröltem meg arcomat.
-Meg. - fogta kezei közé arcomat. - Nekem elmondhatod.
-Tudom. - szipogtam. - Csak te is fontos vagy nekem. És...én nem akarlak elveszíteni. - számba haraptam, ahogy eszembe jutott, hogy egyszer már elveszítettem valakit, akit szerettem. - Te vagy az egyetlen biztos pont az életemben. - ismét sírni kezdtem.
-Gyere ide. - húzott magához és megölelt.
Arcpmat vállába temettem és magamba szívtam illatát, ami kissé elbódított. Az ok amiért sírni kezdtem az az, hogy eszembe jutott James. Pontosan ugyanezeket a szavakat mondtam neki én is. Hogy nem akarom elveszíteni, hogy megőrülök érte. Ő, hogy reagált mikor ezeket mondtam? Megcsókolt. Én, hogy reagáltam? Bőgni kezdtem. Tényleg csodáltam Tylert, hogy még nem nézett teljesen zakkantnak és, hogy még nem menekült el tőlem. Nem tudom meddig ültünk ebben a pózban, mikor a kicsi Carly berontott a szobába én pedig zavartan húzódtam el Tylertől.
-Oh, bocsika. - nézett szégyenlősen a kislány.
-Tudod hugi, kopogás.
-Jó, tudom és ne haragudj. - hajtotta le a kislány a fejét.
-Na mond, mit szeretnél. - enyhült meg Tyler arca.
-Csak azt akartam kérdezni, hogy megmutatod mégegyszer azt a dalt amit múltkor játszottál a zongorán?
Tylerre kaptam a tekintetem. Én is hallani akartam. Rám nézett, mintha az engedélyemre várt volna, én pedig kicsit bólintottam.
-Meg. - sóhajtott majd megfogta a kezem és maga után húzott. Kéz a kézben mentünk le, majd a lefelé vezető lépcsősoron haladtunk tovább. Mikor kinyitották az ajtót a szám is tátva maradt a látványtól. Egy bordó szobában álltam ahol egy kisebb stúdió volt kialakítva és, ahol temérdeknyi hangszer sorakozott.
-Hű. - ennyit tudtam kinyögni.
Tyler és a kislány leültek a zongora elé és Tyler játszani kezdett. Én a falnak dőltem és úgy kezdtem nézni őket. Tyler megint mintha más világba került volna, de én is. Csodálattal néztem azt a fiút, aki megváltoztatta az életem. Mióta megismertem azóta újra nevetek, újra érzek, újra élek.
-Carly mindig Tylertől tanul zongorázni. - szólalt meg mellettem Diane, kiszakítva ezzel elmélkedésemből.
-Tylertől?
-Igen. Nagyon jól zongorázik.
-Azt hallom. - mosolyogtam.
Pár perc múlva a dalnak vége lett én pedig csalódottan álltam tovább Tyler anyukája mellett. Tyler rám nézett és mosolyogni kezdett, viszonoztam.
-Gyere Carly, haggyuk a bátyádékat. - szólalt meg mellettem Diane, mire a kislány megölelte Tylert, felpattant és kiment az anyukájával. Odasétáltam Tylerhez és leültem mellé.
-Ez is a te dalod volt? - kérdeztem és végig simítottam a billentyűkön.
-Igen. Ez volt az utolsó, amit szereztem.
-Az a dob kié?
-A bátyámé. Kipróbálod?
-Szabad? - néztem rá félénken.
-Miért ne? - nevetett majd felállt, odasétált a hangszerhez, leült és eszeveszett gyorsasággal kezdte püfölni a doboka. Én meg tátott szájjal ültem a zongora előtt még mindig.
-Még, hogy csak gitározol. - nevettem. - Az előbb egy komplett darabot játszottál zongorán most meg ez a dob. - hitetlenkedtem.
Félénken elmosolyodott, majd intett, hogy menjek oda hozzá.
-Ne várd el, hogy ezt is leutánozzam. - mosolyogtam.
-Eszembe se jutott. - nevetett. - Na gyere.
Odamentem hozzá, leültem majd a kezembe adta a dobverőket.
-És most, hogyan tovább? - néztem rá.
-Szabadkezet adok. - vigyorgott.
Bizonytalanul álltam neki az egésznek, de aztán már annyira belelendültem, hogy az egyik ütő kirepült a kezemből és majdnem Tyler fején landolt.
-Jesszus, bocsi. - nevettem.
-Átérzed a dolgokat úgy látom. - nevetett Ő is majd magához húzott és megpuszilta a fejem.
A délután hátralévő részében az összes hangszert végig próbálgattuk. Az órámra néztem és ledermedtem, mikor megláttam az időt.
-Már fél tizenegy? - visítottam fel.
-Igen, miért? - meglepődött a reakciómon.
-Otthon kéne már lennem. - húztam a számat.
-Anyukád mondta, hányra menj haza?
-Nem. De nem akarok már zavarni. - hajtottam le a fejem, zavarban voltam.
Kezei közé vette arcom és maga felé fordított.
-Úgy nézek ki, mint akit zavar, hogy itt vagy? - megráztam a fejem. - Akkor meg ne mondj ilyeneket! Te sohasem zavarsz. - nézett komolyan a szemembe, majd megpuszilta a homlokom. - De, ha menni akarsz haza viszlek.
Csak bólintani tudtam. Felmentünk, elköszöntem mindenkitől, már aki még fent volt, majd elindultunk haza. Egyikünk sem mondott semmit, csak a halk zene szólt. Mikor hazaértünk néhány percig csak ültünk a kocsiban és bámultunk magunk elé.
-Nagyon jó délutánt...este volt a mai. Nagyon jól éreztem magam. - törtem meg a csendet mosolyogva.
-Igen, én is. - mosolygott. - Megismételhetnénk valamikor.
-Szerintem is. - csak reméltem, hogy nem látja milyen vörös az arcom. - De most megyek, majd beszélünk. - gyorsan nyomtam egy puszit az arcára, majd kiszálltam a kocsiból. - Szia.
-Szia. - mosolygott Ő is majd elhajtott
Ma van a "nagy nap". Átmegyek Tylerhez. Nagyon izgulok...találkozni fogok a szüleivel és a tesóival..bár igaz, hogy Mark nincs otthon mert már visszarepült Londonba, de a húgai otthon vannak. Négy óra, ötre jön értem. Fogalmam sincs mit vegyek fel. Fura ez a helyzet, mert régóta nem gyötrődtem azon, mit aggassak magamra. James már több, mint egy hete nem jelent meg, így a lelki békém is jobb. Valahogy le kéne beszélni anyuval és Dr.Colemannel, hogy ne kelljen többször dokihoz járnom, mert kezdem nagyon unni. Sokkal rosszabb. Apuéknál nem voltam azóta, két naponta felhív és beszél nekem az érzésekről, mintha nem lenne fogalmam róluk. De legalább érdeklődik.
Úgy érzem, hogy az életem kezd helyre jönni. Újra boldog vagyok. És még valami, szinte minden este felhív Tyler... Újra érzem, hogy élek.
Negyed öt volt én pedig még mindig köntösben ültem.
-Hol tartasz? - dugta be az ajtón fejét anyu.
-Itt. - pattantam fel az ágyról és tártam szét a karjaimat.
-Megan! - emelte égnek a tekintetét.
-De nem tudom mit vegyek fel. - kiáltottam kétségbeesetten és a földön heverő ruhakupacra mutattam.
Halkan felnevetett majd kutakodni kezdett a darabok közt.
-Ez megfelel? - kérdezte öt perc múlva.
Egy fekete farmer volt a kezében, egy fehér atlétával, aminek a teljes háta csipke volt.
-Anya, találkozni fogok a szüleivel is. Nem lehet kinnt mindenem.
-Igen, igazad van. - adta meg magát.
-Ez nem jobb? - vettem a kezembe egy rózsaszín csőtoppot egy fekete boleróval.
-Valóban jobb.
Gyorsan felöltöztem, majd bementem a fürdőbe, hogy megcsináljam a haja.
-Anya! Hány óra?
-Mindjárt háromnegyed öt. - hallottam a választ.
-Ah, Tyler nem sokára itt lesz. - morogtam majd gyorsabban kezdtem vasalni a hajam.
A tükörben láttam, ahogy anyu mögém lép.
-Olyan jó látni, hogy újra mozgolódsz. - simította végig a hajam.
Mosolyogtam és szó nélkül folytattam a hajam elkészítését. Csengetést halotta, mire ijedten anyura néztem.
-Ez biztos Tyler. - fordultam felé. - Kinyitnád és megmondanád neki, hogy egy perc és megyek?
-Persze, de siess! - majd eltűnt.
Gyorsabbra vettem a tempót. Miután a hajam kész volt megkerestem a fekete félcipőmet, egy táskába raktam a telefonomat és a kulcsaimat, fújtam magamra egy kis parfümöt majd leszaladtam az emeletről.
-Szia. Bocsi, hogy várnod kellett. - szabadkoztam.
-Nem gond, csini vagy. - mosolygott. - Mehetünk?
Bólintottam egyet, elköszöntünk anyutól majd kimentünk a kocsihoz.
-Hölgyem. - vigyorgott, mikor kinyitotta előtte az ajtót.
-Köszönöm uram. - nem tudtam megállni, hogy ne vigyorogjak én is.
Beültünk a kocsiba, majd elindultunk. Magam sem tudom miért, bekapcsoltam a rádiót, amiben épp egy Halestorm dal ment. Tyler mosolyogni kezdett, majd az ujjaival neki állt dobolni a kormányon. Kinéztem az ablakon, majd meghallottam, hogy halkan énekel. Rákaptam a tekintetem. Szinte elvarázsolva néztem Őt és magamban mondtam köszönetet a sorsnak, hogy az utamba ejtette és, hogy a fura viselkedésem ellenére még mindig akart velem találkozni. Ez a fiú nem volt hétköznapi, bár magam sem tudtam volna megmagyarázni miért éreztem így. A közvetlensége, kedvessége és hihetetlen mosolya teljesen a bűvkörébe vont. Nem tudtam tenni ellene és őszintén szólva nem is akartam. Ez a fiú..Tyler..tökéletes volt. Hirtelen rám nézett így lebuktam, hogy Őt bámultam. Zavartan a kezeimet kezdtem nézni, amik az ölemben pihentek.
-Mi az? - kérdezte. Nem néztem rá de hallottam hangján, hogy mosolyog.
-Semmi. - válaszoltam halkan.
Befordultunk egy hosszú utcába és megálltunk egy nagy ház előtt.
-Megérkeztünk.
Hirtelen izgulni kezdtem, hiszen elkerülhetetlen volt, hogy találkozzak a szüleivel és a húgival. Kiszálltunk az autóból és felsétáltunk a kis lépcsőn. Kinytitotta előttem az ajtót és én egy modern világba csöppentem. Az előtér falai cappuccino színűek voltak, amik melegséget árasztottak. Az ajtóval szemben két lépcsősor volt, az egyik felfelé vezetett a másik pedig lefelé. Jobbra a konyha volt ahol a vörös és a fekete színek uralkodtak. Balra pedig egy nappali nyílt. A falak vaj színűek voltak, néhol elvétve egy falra festett zöld virág törte meg az egyszínű felületet. Fekete kanapék, egy üveg dohányzóasztal. Egy hatalmas plazmatévé a falon, amiben éppen valamilyen zenei esemény ment.
-Megjöttünk. - szólalt meg Tyler, mire szülei ránk kapták a tekintetüket és mosolyogni kezdtek.
Besétáltunk a nappaliba, szülei felálltak és elkezdődött a bemutatás.
-Anya, apa. Ő Megan.
-Nagyon örvendek Mr. és Mrs.Brate. - nyújtottam a kezem, mire mindketten megszorították.
-Csak Diane. - mosolygott az anyukája
Félénken bólintottam.
-A lányok?
-Fennt. - mosolygott az apja is.
-Ha éhesek vagytok vagy bármi kell akkor szóljatok. - utasított minket a barna hajú nő.
Tyler csak bólintott majd felfelé vezető lépcsősor irányába tolt. Mikor felértünk egy hosszú folyosón találtam magam. Halvány fény világította meg a krémszínű falakat, aminek mindkét oldalán ajtók sorakoztak.
-Figyu a szobámban most eléggé rendetlenség van, mert költözés szélén állok. - húzta a száját, mikor az egyik ajtó elé értünk.
-Költözöl? - néztem rá meglepetten.
-Hát, majdnem húsz évesen szerintem már ideje.
Kinyitotta az ajtót és ahhoz képest, hogy költözik, elég rendesen nézett ki a szoba. A falak sötét kék színűek voltak, egy hatalmas franciaágy állt az egyik falnál. Az egyik sarokban halomra álltak a dobozok. Egy hatalmas világosbarna szekrény terítette be a falat. A rendezett ágyon pedig egy gitár hevert.
-Több bútorom van, de azok már a másik lakásban vannak. - mosolygott.
-Mióta gitározol? - kérdeztem és leültem az említett hangszer mellé.
-Tizenegy éve.
Mielőtt mondhattam volna bármit két kislány topogott be az ajtón.
-Sziasztok! - mosolygott a magasabb barna kislány.
-Sziasztok. - mosolyogtam én is.
A lányok élőben még szebbek voltak, mint képen.
-Su vagyok.
-Én meg Carly. - vigyorgott a kicsi, miközben hol engem, hol pedig Tylert nézte.
-Megan. - mutatkoztam be én is.
-Na jó, mi megyünk is, csak anyu beküldött minket, köszönni. - szólalt meg Su és elkezdte Carlyt kilökdösni az ajtón.
-Nagyon aranyosak. - fordultam Tyler felé miután a lányok kimentek. - Kár, hogy Mark nincs itthon. Jó lett volna vele is találkozni.
-Hidd el lehet, hogy jobb, ha még nem találozol vele. - mosolygott.
-Miért? - meglepődtem a válaszán.
-A bátyám... - szünetet tartott, mintha a megfelelő szavakat kereste volna. - csak egyszerűen nem normális. - nevetett fel halkan.
Mosolyogni kezdtem, majd a tekintetem ismét a mellettünk heverő gitárra tévedt.
-Játszol? - néztem rá elpirulva.
-Szeretnéd? - húzta fel a szemöldökét és már nyúlt is a hangszerért.
Félénken bólintottam, Ő pedig pengetni kezdte a húrokat. Ahogy figyeltem Őt gitározás közben, képtelen voltam mozdulni. Arra is külön emlékeztetnem kellett magam, hogy vegyek levegőt. Arca teljesen megváltozott, komolyabb lett, mintha egy teljesen másik világba került volna. A dallam számomra ismeretlen volt, de a melankólikus hangok teljesen magukkal ragadtak. Mikor vége volt egy percig csak néztük egymást szótlanul.
-Ez gyönyörű volt. - törtem meg a csendet. - Még sohasem hallottam.
-Saját. - zavarba jött.
-Ezt te írtad? Vagy mit is szoktak csinálni ezekkel.
-Igen. - nevetett fel halkan. Tudta, mire gondolok.
-Dalokat is szoktál írni? Mármint szöveggel meg mindennel együtt.
-Igen, régen elég gyakran írtam dalokat, de mostanában egyre ritkábban.
Nem kérdeztem rá, hogy miért. Hagytam, hogy a csend megint letelepedjen közénk. Nem a kínos némaság volt jelen köztünk, hanem a kellemes, jóleső fajta.
-Én is mindig meggszerettem volna tanulni gitározni, de sosem jött össze. - megint én szólaltam meg.
-Én megtaníthatlak. - mosolygott.
Számba haraptam és bólintottam.
-Gyere,ülj ide elém. - hátrébb húzódott az ágyon, hogy odaférjek.
Törökülésbe leültem elé, kezembe adta a gitárt. Ahogy beállította a kezem, hátulról ölelt.
-Rendben, akkor ezeket a húrokat szorítsd le. - adta az utasítást majd félénken a megfelelő helyre tette az ujjaimat. Éreztem, ahogy az egész arcom vörös lesz közelségétől. - Így jó, most ezt a két húrt pengesd így. - megmutatta, hogyan majd engedte, hogy én csináljam. Végig pengettem a húrokat úgy, ahogy mutatta és mérhetetlen boldogság töltött el, hogy sikerült. - Ügyes vagy.
Megmutatta a következő kis dallamot én pedig ügyesen visszajátszottam. Lassacskán már egy egész dalt el tudtam játszani, mikor kopogtak.
-Gyere! - szólalt meg Tyler de továbbra sem engedett el.
-Oh bocsánat, nem akarok zavarni. - nézett bocsánatkérően az anyukája. - Csak azt akartam mondani, hogy már kész a vacsora szóval, ha szeretnétek enni a konyhában megtaláltok mindent. - mosolygott kedvesen
Tyler még mindig hátulról "ölelt" én pedig eszméletlenül zavarban voltam.
-Oké, kössz anya. Majd megyünk. - válaszolt tömören, az anyukája pedig mosolyogva sarkon fordult és kimen. - Éhes vagy? - kérdezte tőlem.
Válaszként csak megráztam a fejem. Képtelen voltam megszólalni, mintha ezer szikra járt volna a testemben, ahogy ujjaival lassan végig simított az enyéimen. Egy kisebb sóhaj hagyta el a számat, mikor összekulcsolta ujjainkat és kicsit megszorította őket. A gitárt kivette az ölemből és szabad kezét a hasamra csúsztatta, majd közelebb húzott magához. Hátam mellkasának nyomult, éreztem, hogy szaggatottan veszi a levegőt. Számba haraptam, lehunytam a szemem és megint csak élveztem a közelségét és a csendet.
-Meg.. - szólalt meg de a szavába vágtam.
-Shh...ne mondj semmit, kérlek. - nem akartam, hogy megtörje a pillanatot. Másik kezemet az övére csúsztattam, amit a hasamon pihentetett.
-Oké. - suttogott, majd állát megtámasztotta a vállamon.
Nem tudom meddig ülhettünk így, mikor elengedett. Hihetetlen ürességet éreztem, de meg is szűnt, mikor szembe fordított magával.
-Akkor is elmondom, ha tetszik, ha nem. - mosolygott halványan.
Tudtam, hogy valami komolyat akart mondani, ezért eszembe sem jutott, hogy félbe szakítsam.
-Nekem nagyon fontos vagy, érted? - nézett komolyan a szemembe. - Mikor meséltem neked, hogy régen milyen kapcsolataim voltak és, hogy most már le szeretném kötni magam én azt komolyan is gondoltam. - kifújta a levegőt és hajába túrt. - Tudod, nem tudom mi van velem, de már teljesen megőrülök érted..nem is tudom. Ha nem vagy velem vagy nem hallom a hangod, hiányzol. Nekem teljesen új ez, mint már egyszer mondtam. És még mindig nem tudom mit kezdjek az egésszel, csak azt tudom, hogy nem akarlak elveszíteni.. Pedig még nem is vagy az enyém, de remélem ez változni fog és istenem... - elhallgatott, valószínűleg azért mert észrevette, hogy a könnyeim szabad utat találtak maguknak. -Mi a baj? Rosszat mondtam? - nézett aggodalmasan.
-Nem, dehogy. - töröltem meg arcomat.
-Meg. - fogta kezei közé arcomat. - Nekem elmondhatod.
-Tudom. - szipogtam. - Csak te is fontos vagy nekem. És...én nem akarlak elveszíteni. - számba haraptam, ahogy eszembe jutott, hogy egyszer már elveszítettem valakit, akit szerettem. - Te vagy az egyetlen biztos pont az életemben. - ismét sírni kezdtem.
-Gyere ide. - húzott magához és megölelt.
Arcpmat vállába temettem és magamba szívtam illatát, ami kissé elbódított. Az ok amiért sírni kezdtem az az, hogy eszembe jutott James. Pontosan ugyanezeket a szavakat mondtam neki én is. Hogy nem akarom elveszíteni, hogy megőrülök érte. Ő, hogy reagált mikor ezeket mondtam? Megcsókolt. Én, hogy reagáltam? Bőgni kezdtem. Tényleg csodáltam Tylert, hogy még nem nézett teljesen zakkantnak és, hogy még nem menekült el tőlem. Nem tudom meddig ültünk ebben a pózban, mikor a kicsi Carly berontott a szobába én pedig zavartan húzódtam el Tylertől.
-Oh, bocsika. - nézett szégyenlősen a kislány.
-Tudod hugi, kopogás.
-Jó, tudom és ne haragudj. - hajtotta le a kislány a fejét.
-Na mond, mit szeretnél. - enyhült meg Tyler arca.
-Csak azt akartam kérdezni, hogy megmutatod mégegyszer azt a dalt amit múltkor játszottál a zongorán?
Tylerre kaptam a tekintetem. Én is hallani akartam. Rám nézett, mintha az engedélyemre várt volna, én pedig kicsit bólintottam.
-Meg. - sóhajtott majd megfogta a kezem és maga után húzott. Kéz a kézben mentünk le, majd a lefelé vezető lépcsősoron haladtunk tovább. Mikor kinyitották az ajtót a szám is tátva maradt a látványtól. Egy bordó szobában álltam ahol egy kisebb stúdió volt kialakítva és, ahol temérdeknyi hangszer sorakozott.
-Hű. - ennyit tudtam kinyögni.
Tyler és a kislány leültek a zongora elé és Tyler játszani kezdett. Én a falnak dőltem és úgy kezdtem nézni őket. Tyler megint mintha más világba került volna, de én is. Csodálattal néztem azt a fiút, aki megváltoztatta az életem. Mióta megismertem azóta újra nevetek, újra érzek, újra élek.
-Carly mindig Tylertől tanul zongorázni. - szólalt meg mellettem Diane, kiszakítva ezzel elmélkedésemből.
-Tylertől?
-Igen. Nagyon jól zongorázik.
-Azt hallom. - mosolyogtam.
Pár perc múlva a dalnak vége lett én pedig csalódottan álltam tovább Tyler anyukája mellett. Tyler rám nézett és mosolyogni kezdett, viszonoztam.
-Gyere Carly, haggyuk a bátyádékat. - szólalt meg mellettem Diane, mire a kislány megölelte Tylert, felpattant és kiment az anyukájával. Odasétáltam Tylerhez és leültem mellé.
-Ez is a te dalod volt? - kérdeztem és végig simítottam a billentyűkön.
-Igen. Ez volt az utolsó, amit szereztem.
-Az a dob kié?
-A bátyámé. Kipróbálod?
-Szabad? - néztem rá félénken.
-Miért ne? - nevetett majd felállt, odasétált a hangszerhez, leült és eszeveszett gyorsasággal kezdte püfölni a doboka. Én meg tátott szájjal ültem a zongora előtt még mindig.
-Még, hogy csak gitározol. - nevettem. - Az előbb egy komplett darabot játszottál zongorán most meg ez a dob. - hitetlenkedtem.
Félénken elmosolyodott, majd intett, hogy menjek oda hozzá.
-Ne várd el, hogy ezt is leutánozzam. - mosolyogtam.
-Eszembe se jutott. - nevetett. - Na gyere.
Odamentem hozzá, leültem majd a kezembe adta a dobverőket.
-És most, hogyan tovább? - néztem rá.
-Szabadkezet adok. - vigyorgott.
Bizonytalanul álltam neki az egésznek, de aztán már annyira belelendültem, hogy az egyik ütő kirepült a kezemből és majdnem Tyler fején landolt.
-Jesszus, bocsi. - nevettem.
-Átérzed a dolgokat úgy látom. - nevetett Ő is majd magához húzott és megpuszilta a fejem.
A délután hátralévő részében az összes hangszert végig próbálgattuk. Az órámra néztem és ledermedtem, mikor megláttam az időt.
-Már fél tizenegy? - visítottam fel.
-Igen, miért? - meglepődött a reakciómon.
-Otthon kéne már lennem. - húztam a számat.
-Anyukád mondta, hányra menj haza?
-Nem. De nem akarok már zavarni. - hajtottam le a fejem, zavarban voltam.
Kezei közé vette arcom és maga felé fordított.
-Úgy nézek ki, mint akit zavar, hogy itt vagy? - megráztam a fejem. - Akkor meg ne mondj ilyeneket! Te sohasem zavarsz. - nézett komolyan a szemembe, majd megpuszilta a homlokom. - De, ha menni akarsz haza viszlek.
Csak bólintani tudtam. Felmentünk, elköszöntem mindenkitől, már aki még fent volt, majd elindultunk haza. Egyikünk sem mondott semmit, csak a halk zene szólt. Mikor hazaértünk néhány percig csak ültünk a kocsiban és bámultunk magunk elé.
-Nagyon jó délutánt...este volt a mai. Nagyon jól éreztem magam. - törtem meg a csendet mosolyogva.
-Igen, én is. - mosolygott. - Megismételhetnénk valamikor.
-Szerintem is. - csak reméltem, hogy nem látja milyen vörös az arcom. - De most megyek, majd beszélünk. - gyorsan nyomtam egy puszit az arcára, majd kiszálltam a kocsiból. - Szia.
-Szia. - mosolygott Ő is majd elhajtott
2013. július 15., hétfő
9. fejezet
Gyorsan kimásztam a zuhany alól.
-Mondd meg neki, hogy mindjárt megyek. - kiabáltam.
Magam köré tekertem egy törölközőt, átmentem a szobámba és magamra vettem egy fekete leggingset és egy fehér kapucnis pulcsit. Leszaladtam az emeletről.
-Szia. - mosolyogtam.
-Szia. Zavarok? - majdnem elolvadtam mosolyától. Válaszként csak megráztam a fejem. - Sétálunk?
Bólintottam, majd kimentünk a házból.
-A bátyám állandóan rólad kérdez.
-Komolyan? - néztem rá meglepetten.
-Aha.
-De ugye csak jót mondasz rólam? - mosolyogtam.
-Ha akarnék se tudnék rosszat mondani. - vigyorgott.
Éreztem, hogy fülig vörösödtem, ezért inkább lehajtottam a fejem. Hideg szél fújt, a hajam még vizes volt, így a hideg gyorsan átfutott testemen, mikor hajamba kapott. Felvettem a kapucnim és zsebre tettem a kezem.
-Aranyos vagy így.
"Jesszus, te vagy az aranyos, nem én!" - visítottam magamnak. Ismét csak mosolyogni kezdtem.
-Egyszer eljöhetnél hozzánk. - zavarba jött a hirtelen témaváltástól.
-Talán, egyszer igen. - a vér ismét arcomba szökött, ezért megint a lábamat kezdtem vizslatni.
-És milyen zenét szeretsz? - megleptek a váltásai.
-Hát..inkább ilyen nyugis zenéket hallgatok.
-Mint például?
-Ellie Goulding és Lana Del Ray. - szünet. - Te?
-Mindenevő vagyok. Igazából mindent meghallgatok. De azokat főként szeretem, amiket el is tudok játszani. - zsebre tette a kezét, nem nézett rám csak ment előre.
Kapucnim alól halványan ránéztem és akkor döbbentem rá, hogy mennyire...mennyire tökéletes Tyler.
-Amit el tudsz játszani? - próbáltam terelni a gondolataimat.
-Igen. Gitározom és zongorázom.
-Az tök jó. - motyogtam.
Egy darabig csendben sétáltunk egymás mellett, majd én kérdeztem.
-Nem rossz, hogy a bátyád keveset van otthon? Vagyis, nem szokott hiányozni?
-Hát. - mintha gondolkozni kezdett volna, majd elmosolyodott. - Mikor Ő elment otthonról én tizenöt voltam. Akkor örültem, mert végre én lehettem a "Nagy Fiú". De az első hat hónap után nagyon hiányozni kezdett. Persze ezt soha nem mutattam, mert "kemény" voltam. - megrázta a fejét nevetve. - Szóval, eleinte rossz volt, de mára már megszoktam. De azért jó, mikor itthon van.
-Hogy hívják?
-Mark.
-És a húgaid? - arra lettem figyelmes, hogy akaratlanul is többet akartam tudni róla.
-A nagyobbik húgom Su, Ő tizenegy éves. A kisebbik Carly, kilenc éves.
-Biztosan aranyosak.
Csak mosolyogva bólintott. Látszott rajta, hogy nagyon fontosak neki a testvérei és, hogy szereti őket.
-Ha jól sejtem neked nincs tesód, igaz?
-Igaz.
-Sosem vágytál rá, hogy legyen?
-Dehogynem. Mindig is szerettem volna egy testvért, akivel titkos szövetséget köthetek, akivel bunkert építhetek. Akinek elmondhatom minden titkomat. De sajnos ez nem az döntésem. - csak folytak belőlem a szava, ez pedig ritkaságnak számított.
-Apukáddal mi történt? Ha nem akarsz róla beszélni, akkor megértem, csak szeretnélek megismerni. Szeretnék minél több dolgot megtudni rólad.
Állandóan sikerült zavarba hoznia.
-Hát, egy éve elváltak. Az utóbbi időben nem egyeztek, folyton vitatkoztak, ezért jobbnak látták ha elválnak. Úgy vélték, hogy nekem is jobb lesz.
-És jobb lett?
-Nem igazán. Az egész válási herce-hurca földhöz vágott. De az sem lett volna jobb, ha állandóan azt kellett volna hallgatnom, hogy marják egymást. Ebből az egészből nincs normális kiút. De így vissza gondolva tényleg ez volt a helyes döntés. - ismét csak folyt belőlem a mondani való.
Ő meg akart rólam tudni minél több dolgot, én pedig készségesen közreműködtem ugyanis James halála óta, nem éreztem úgy, hogy megbízhatok valakiben. Mindaddig míg nem találkoztam Tylerrel.
-És tartod vele a kapcsolatot?
-Igen. Ma is volt nálunk. - eszembe jutott a kínos beszélgetés, amitől ismét ideges lettem és kezeimet ökölbe szorítottam a zsebemben.
Beszélgetésünket és sétánkat az eső zavarta meg, ami egyik pillanatról a másikra kezdett zuhogni.
-Basszus! - kiáltott fel. - Gyere, szerintem menjünk vissza.
-Oké. - kiáltottam túl a betonra csapódó esőcseppek zaját.
Szaladni kezdtünk. Én sikeresen a fehér tornacipőmmel átgázoltam egy tócsán. Nem volt elég, hogy csupa sár lett, de még be is ázott. Mire hazaértünk már vacogtam a vizes ruháim és cipőm miatt.
-Bejössz? - dideregtem az ajtóban.
-Nem akarok zavarni.
-Gyere már. Legalább felmelegszel kicsit.
Mosolyogva bólintott majd bejött utánam.
-Jól eláztatok. - nézett ránk anyu sajnálattal, mikor meglátott minket.
-Eléggé. - még mindig rettenetesen fáztam. - Gyere. - fogtam meg Tyler kezét és kezdtem húzni magam után az emeletre. Mikor felértünk a szobámba én gyorsan a fürdőbe mentem és meleg ruhát vettem fel. Amikor visszamentem Tyler összefagyva állt a szoba közepén. - Öhm, van pár fiú ruhám, ha kell odaadom.
-Fiú ruhád? - nézett rám meglepetten.
-Igen. Az...unokatesómé. - hazudtam.
Sosem hittem, hogy James ruháit bárkinek is fel fogom ajánlani. "Bemásztam" a szekrénybe és kivettem a kedvenc pólómat és melegítőmet. Mikor James meghalt elkértem őket a szüleitől.
-Köszi. - mosolygott félénken.
Csak álltunk egymással szemben és néztük a másikat, mikor zavartan körülnéztem a szobában.
-Öltözz át nyugodtan, a ruháidat tedd a szárítóba. Én addig megyek csinálok teát.
Kimentem a szobából, becsuktam az ajtót és lerobogtam a konyhába.
-Tyler? - kérdezte anya.
-Fent öltözik.
-Öltözik? - lepődött meg. - Kinek a... - elhallgatott, mikor rájött. - Odaadtad neki James ruháit?
-Igen. De anya Ő nem tud Jamesről és szeretném, ha ez nem változna, oké?
-Megan, egyszer el kell neki mondanod.
-Nem. - hangom azt hiszem soha nem volt olyan határozott, mint akkor. - Nem kell tudnia róla.
-Ahogy érzed. - adta meg magát.
Neki álltam a teának, mikor megjelent mögöttem Tyler. Ahogy megláttam még mindig vizes, rendezetlen haját, tökéletes arcát és nem utolsó sorban, hogy James régi ruháiban volt a szívem mintha a torkomban dobogott volna. Csak álltam és kapaszkodtam a pultba, mintha attól féltem volna, hogy rögtön elájulok.
-Jól vagy? - törte meg a csendet és lépett felém egyet.
-Persze. - ráztam meg a fejem és visszafordultam a teához. Nem szóltunk semmit, Tyler halkan segített. Miután készen lettünk felmentünk a szobámba, megint. Leültünk az ágyamra és csendben kortyoltuk a forró folyadékot.
-Jövőhét pénteken nem jössz el hozzánk? - tette fel a kérdést hirtelen.
Iszonyatosan zavarba jöttem. Két éve Dr.Coleman irodáján, apu házán és a sulin kívül sehol máshol nem voltam.
-Elmehetek. - válaszoltam halkan.
Széles mosoly terült el arcán, ami arra késztetett, hogy én is mosolyogjak.
-Oké. Tök jó. - lehajtotta a fejét de még mindig mosolygott.
Számba haraptam. Olyan hatással volt rám, mint még senki egy jó ideje.
-Hogy hogy nincs barátnőd? - csúszott ki számon a kérdés.
"Mit művelsz Megan?" - szidtam magam gondolatban.
-Ezelőtt ugyanazt az életét éltem, mint most Mark. Mindegy neki, hogy ki az, csak nő legyen. Én is ilyen voltam, nem akartam lekötni magam, csak szórakozni akartam állandóan. Persze nem törtem össze lányok szívét, akik leálltak velem pontosan tudták, hogy milyen vagyok szóval nagyot nem csalódhattak. Sosem volt még olyan barátnőm, akivel huzamosabb ideig lettem volna. De most már egy csomó haveromnak is barátnője van és rájöttem, hogy szeretném én is lekötni magam.
-Értem. - válaszoltam tömören, mikor megszólalt a telefonja.
-Csá tesó, mond! ... Megannél... Haver! ... Oké, mikor? ...Akkor nem sokára indulok.
Csalódott lettem, hogy el fog menni. Persze egyértelmű volt, hogy ez be fog következni, de reméltem, hogy kicsit később.
-A bátyám volt. A haverokkal elmegyünk valamerre és nálunk lesz a gyülekező, ami pontosan... - telefonja kijelzőjére nézett. - húsz perc múlva lesz.
-Értem. - mosolyogtam. - Akkor indulj!
-De nem baj? Mert, ha igen maradok szívesen.
Legszívesebben felsikítottam volna, hogy "Maradj!", de inkább nem tettem.
-Nem Tyler, tényleg nem baj. Menj nyugodtan.
-Hát oké, akkor indulok. - még gyorsan megitta maradék teáját, majd felpattant az ágyról. - Birtokba veszem a fürdőt, ha nem gond. Visszaöltözök.
-Oké. Már biztosan megszáradtak a ruháid.
Bement a fürdőbe én pedig forró bögrémet markolászva ültem és bámultam a lila ágynemű huzatot. Hiányt éreztem, Tyler hiányzott pedig még el sem ment. A fürdőajtó kinyílt én pedig rögtön odakaptam a tekintetem.
-Hát, még egyszer köszi a ruhákat. - nyújtotta át nekem az összehajtott darabokat. - Mond meg az unokatesódnak, hogy jó a stílusa. - vigyorgott.
Ölembe tettem a ruhákat és alig láthatóan megszorítottam őket.
-Megmondom.
A ruhákat gondosan a párnámra tettem, majd én is felkászálódtam az ágyról, hogy lekísérjem Tylert.
-Megismételhetnénk ezt a délutánt máskor is. - zavartan tarkóját kezdte vakargatni. - Hülye vagyok. Hisz jövőhéten is találkozunk.
-Igen. - nevettem fel halkan.
-Azt hiszem, akkor én most megyek. - mosolygott, majd tett felém egy tétova lépést és megölelt.
A közelsége, mint mindig akkor is jól esett. Arcomat mellkasába fúrtam, arcát pedig a fejemnek nyomta.
-Majd beszélünk. - szorított meg majd elengedett. - Megadod a számod?
Kivettem telefonját a kezéből és beírtam magam. Nem tudtam nem észrevenni a háttérképét, amin Ő volt és látszólag a testvérei. Kiköpött olyan volt, mint a bátyja. A két kislány viszont szöveg ellentéte volt egymásnak. Az egyiknek barna haja és barna szeme volt, míg a másik szőke, kék szemű volt. A szájuk viszont ugyanolyan volt, mind a négyüknek.
-Ő Su. - mutatott a barnára. - Ő meg Carly. - mutatta a kis szőkét.
-Nagyon szépek. - mosolyogtam.
Bólintott.
-Nagyon hasonlítotok egymásra Markkal.
-Nem te vagy az első, aki ezt mondja. - nevetett halkan.
Visszaadtam neki telefonját.
-Tényleg menj! El fogsz késni.
-Már itt sem vagyok. - vigyorgott. - Majd hívlak.
-Oké.
Elballagott a kocsijáig, majd mielőtt beszállt volna még visszaintegetett. Viszonoztam, majd megvártam míg elhajt és visszamentem a házba. Bementem a konyhába, hogy csináljak magamnak valami vacsorát. Miközben ide-oda mászkáltam arra lettem figyelmes, hogy dúdolgatok.
-Mi ez a jó kedv? - ült le anya az asztalhoz.
-Nem tudom. - fordultam felé mosolyogva.
-Ahogy látom, Tyler jó hatással van rád és a kedvedre.
-Igen. Azt hiszem igen. - haraptam számat.
-Örülök, hogy jobb a kedved.
Dúdolva és mosolyogva folytattam a vacsorakészítést. Gyorsan megettem mindent majd felszaladtam a szobámba. Beültem az ablak előtti kuckómba, kezembe vettem a még langyos teámat, bekapcsoltam egy kis nyugis zenét és a szakadó esőt nézve kezdtem gondolkozni. Alig egy órája ment el Tyler, de már hiányzott. Elég érdekes érzés volt. Hiányzott...egy fiú..aki nem James volt. Hallani akartam Tyler hangját, vele akartam lenni. Akkor, abban a pillanatban jöttem rá, hogy kezdek beleesni.
-Mondd meg neki, hogy mindjárt megyek. - kiabáltam.
Magam köré tekertem egy törölközőt, átmentem a szobámba és magamra vettem egy fekete leggingset és egy fehér kapucnis pulcsit. Leszaladtam az emeletről.
-Szia. - mosolyogtam.
-Szia. Zavarok? - majdnem elolvadtam mosolyától. Válaszként csak megráztam a fejem. - Sétálunk?
Bólintottam, majd kimentünk a házból.
-A bátyám állandóan rólad kérdez.
-Komolyan? - néztem rá meglepetten.
-Aha.
-De ugye csak jót mondasz rólam? - mosolyogtam.
-Ha akarnék se tudnék rosszat mondani. - vigyorgott.
Éreztem, hogy fülig vörösödtem, ezért inkább lehajtottam a fejem. Hideg szél fújt, a hajam még vizes volt, így a hideg gyorsan átfutott testemen, mikor hajamba kapott. Felvettem a kapucnim és zsebre tettem a kezem.
-Aranyos vagy így.
"Jesszus, te vagy az aranyos, nem én!" - visítottam magamnak. Ismét csak mosolyogni kezdtem.
-Egyszer eljöhetnél hozzánk. - zavarba jött a hirtelen témaváltástól.
-Talán, egyszer igen. - a vér ismét arcomba szökött, ezért megint a lábamat kezdtem vizslatni.
-És milyen zenét szeretsz? - megleptek a váltásai.
-Hát..inkább ilyen nyugis zenéket hallgatok.
-Mint például?
-Ellie Goulding és Lana Del Ray. - szünet. - Te?
-Mindenevő vagyok. Igazából mindent meghallgatok. De azokat főként szeretem, amiket el is tudok játszani. - zsebre tette a kezét, nem nézett rám csak ment előre.
Kapucnim alól halványan ránéztem és akkor döbbentem rá, hogy mennyire...mennyire tökéletes Tyler.
-Amit el tudsz játszani? - próbáltam terelni a gondolataimat.
-Igen. Gitározom és zongorázom.
-Az tök jó. - motyogtam.
Egy darabig csendben sétáltunk egymás mellett, majd én kérdeztem.
-Nem rossz, hogy a bátyád keveset van otthon? Vagyis, nem szokott hiányozni?
-Hát. - mintha gondolkozni kezdett volna, majd elmosolyodott. - Mikor Ő elment otthonról én tizenöt voltam. Akkor örültem, mert végre én lehettem a "Nagy Fiú". De az első hat hónap után nagyon hiányozni kezdett. Persze ezt soha nem mutattam, mert "kemény" voltam. - megrázta a fejét nevetve. - Szóval, eleinte rossz volt, de mára már megszoktam. De azért jó, mikor itthon van.
-Hogy hívják?
-Mark.
-És a húgaid? - arra lettem figyelmes, hogy akaratlanul is többet akartam tudni róla.
-A nagyobbik húgom Su, Ő tizenegy éves. A kisebbik Carly, kilenc éves.
-Biztosan aranyosak.
Csak mosolyogva bólintott. Látszott rajta, hogy nagyon fontosak neki a testvérei és, hogy szereti őket.
-Ha jól sejtem neked nincs tesód, igaz?
-Igaz.
-Sosem vágytál rá, hogy legyen?
-Dehogynem. Mindig is szerettem volna egy testvért, akivel titkos szövetséget köthetek, akivel bunkert építhetek. Akinek elmondhatom minden titkomat. De sajnos ez nem az döntésem. - csak folytak belőlem a szava, ez pedig ritkaságnak számított.
-Apukáddal mi történt? Ha nem akarsz róla beszélni, akkor megértem, csak szeretnélek megismerni. Szeretnék minél több dolgot megtudni rólad.
Állandóan sikerült zavarba hoznia.
-Hát, egy éve elváltak. Az utóbbi időben nem egyeztek, folyton vitatkoztak, ezért jobbnak látták ha elválnak. Úgy vélték, hogy nekem is jobb lesz.
-És jobb lett?
-Nem igazán. Az egész válási herce-hurca földhöz vágott. De az sem lett volna jobb, ha állandóan azt kellett volna hallgatnom, hogy marják egymást. Ebből az egészből nincs normális kiút. De így vissza gondolva tényleg ez volt a helyes döntés. - ismét csak folyt belőlem a mondani való.
Ő meg akart rólam tudni minél több dolgot, én pedig készségesen közreműködtem ugyanis James halála óta, nem éreztem úgy, hogy megbízhatok valakiben. Mindaddig míg nem találkoztam Tylerrel.
-És tartod vele a kapcsolatot?
-Igen. Ma is volt nálunk. - eszembe jutott a kínos beszélgetés, amitől ismét ideges lettem és kezeimet ökölbe szorítottam a zsebemben.
Beszélgetésünket és sétánkat az eső zavarta meg, ami egyik pillanatról a másikra kezdett zuhogni.
-Basszus! - kiáltott fel. - Gyere, szerintem menjünk vissza.
-Oké. - kiáltottam túl a betonra csapódó esőcseppek zaját.
Szaladni kezdtünk. Én sikeresen a fehér tornacipőmmel átgázoltam egy tócsán. Nem volt elég, hogy csupa sár lett, de még be is ázott. Mire hazaértünk már vacogtam a vizes ruháim és cipőm miatt.
-Bejössz? - dideregtem az ajtóban.
-Nem akarok zavarni.
-Gyere már. Legalább felmelegszel kicsit.
Mosolyogva bólintott majd bejött utánam.
-Jól eláztatok. - nézett ránk anyu sajnálattal, mikor meglátott minket.
-Eléggé. - még mindig rettenetesen fáztam. - Gyere. - fogtam meg Tyler kezét és kezdtem húzni magam után az emeletre. Mikor felértünk a szobámba én gyorsan a fürdőbe mentem és meleg ruhát vettem fel. Amikor visszamentem Tyler összefagyva állt a szoba közepén. - Öhm, van pár fiú ruhám, ha kell odaadom.
-Fiú ruhád? - nézett rám meglepetten.
-Igen. Az...unokatesómé. - hazudtam.
Sosem hittem, hogy James ruháit bárkinek is fel fogom ajánlani. "Bemásztam" a szekrénybe és kivettem a kedvenc pólómat és melegítőmet. Mikor James meghalt elkértem őket a szüleitől.
-Köszi. - mosolygott félénken.
Csak álltunk egymással szemben és néztük a másikat, mikor zavartan körülnéztem a szobában.
-Öltözz át nyugodtan, a ruháidat tedd a szárítóba. Én addig megyek csinálok teát.
Kimentem a szobából, becsuktam az ajtót és lerobogtam a konyhába.
-Tyler? - kérdezte anya.
-Fent öltözik.
-Öltözik? - lepődött meg. - Kinek a... - elhallgatott, mikor rájött. - Odaadtad neki James ruháit?
-Igen. De anya Ő nem tud Jamesről és szeretném, ha ez nem változna, oké?
-Megan, egyszer el kell neki mondanod.
-Nem. - hangom azt hiszem soha nem volt olyan határozott, mint akkor. - Nem kell tudnia róla.
-Ahogy érzed. - adta meg magát.
Neki álltam a teának, mikor megjelent mögöttem Tyler. Ahogy megláttam még mindig vizes, rendezetlen haját, tökéletes arcát és nem utolsó sorban, hogy James régi ruháiban volt a szívem mintha a torkomban dobogott volna. Csak álltam és kapaszkodtam a pultba, mintha attól féltem volna, hogy rögtön elájulok.
-Jól vagy? - törte meg a csendet és lépett felém egyet.
-Persze. - ráztam meg a fejem és visszafordultam a teához. Nem szóltunk semmit, Tyler halkan segített. Miután készen lettünk felmentünk a szobámba, megint. Leültünk az ágyamra és csendben kortyoltuk a forró folyadékot.
-Jövőhét pénteken nem jössz el hozzánk? - tette fel a kérdést hirtelen.
Iszonyatosan zavarba jöttem. Két éve Dr.Coleman irodáján, apu házán és a sulin kívül sehol máshol nem voltam.
-Elmehetek. - válaszoltam halkan.
Széles mosoly terült el arcán, ami arra késztetett, hogy én is mosolyogjak.
-Oké. Tök jó. - lehajtotta a fejét de még mindig mosolygott.
Számba haraptam. Olyan hatással volt rám, mint még senki egy jó ideje.
-Hogy hogy nincs barátnőd? - csúszott ki számon a kérdés.
"Mit művelsz Megan?" - szidtam magam gondolatban.
-Ezelőtt ugyanazt az életét éltem, mint most Mark. Mindegy neki, hogy ki az, csak nő legyen. Én is ilyen voltam, nem akartam lekötni magam, csak szórakozni akartam állandóan. Persze nem törtem össze lányok szívét, akik leálltak velem pontosan tudták, hogy milyen vagyok szóval nagyot nem csalódhattak. Sosem volt még olyan barátnőm, akivel huzamosabb ideig lettem volna. De most már egy csomó haveromnak is barátnője van és rájöttem, hogy szeretném én is lekötni magam.
-Értem. - válaszoltam tömören, mikor megszólalt a telefonja.
-Csá tesó, mond! ... Megannél... Haver! ... Oké, mikor? ...Akkor nem sokára indulok.
Csalódott lettem, hogy el fog menni. Persze egyértelmű volt, hogy ez be fog következni, de reméltem, hogy kicsit később.
-A bátyám volt. A haverokkal elmegyünk valamerre és nálunk lesz a gyülekező, ami pontosan... - telefonja kijelzőjére nézett. - húsz perc múlva lesz.
-Értem. - mosolyogtam. - Akkor indulj!
-De nem baj? Mert, ha igen maradok szívesen.
Legszívesebben felsikítottam volna, hogy "Maradj!", de inkább nem tettem.
-Nem Tyler, tényleg nem baj. Menj nyugodtan.
-Hát oké, akkor indulok. - még gyorsan megitta maradék teáját, majd felpattant az ágyról. - Birtokba veszem a fürdőt, ha nem gond. Visszaöltözök.
-Oké. Már biztosan megszáradtak a ruháid.
Bement a fürdőbe én pedig forró bögrémet markolászva ültem és bámultam a lila ágynemű huzatot. Hiányt éreztem, Tyler hiányzott pedig még el sem ment. A fürdőajtó kinyílt én pedig rögtön odakaptam a tekintetem.
-Hát, még egyszer köszi a ruhákat. - nyújtotta át nekem az összehajtott darabokat. - Mond meg az unokatesódnak, hogy jó a stílusa. - vigyorgott.
Ölembe tettem a ruhákat és alig láthatóan megszorítottam őket.
-Megmondom.
A ruhákat gondosan a párnámra tettem, majd én is felkászálódtam az ágyról, hogy lekísérjem Tylert.
-Megismételhetnénk ezt a délutánt máskor is. - zavartan tarkóját kezdte vakargatni. - Hülye vagyok. Hisz jövőhéten is találkozunk.
-Igen. - nevettem fel halkan.
-Azt hiszem, akkor én most megyek. - mosolygott, majd tett felém egy tétova lépést és megölelt.
A közelsége, mint mindig akkor is jól esett. Arcomat mellkasába fúrtam, arcát pedig a fejemnek nyomta.
-Majd beszélünk. - szorított meg majd elengedett. - Megadod a számod?
Kivettem telefonját a kezéből és beírtam magam. Nem tudtam nem észrevenni a háttérképét, amin Ő volt és látszólag a testvérei. Kiköpött olyan volt, mint a bátyja. A két kislány viszont szöveg ellentéte volt egymásnak. Az egyiknek barna haja és barna szeme volt, míg a másik szőke, kék szemű volt. A szájuk viszont ugyanolyan volt, mind a négyüknek.
-Ő Su. - mutatott a barnára. - Ő meg Carly. - mutatta a kis szőkét.
-Nagyon szépek. - mosolyogtam.
Bólintott.
-Nagyon hasonlítotok egymásra Markkal.
-Nem te vagy az első, aki ezt mondja. - nevetett halkan.
Visszaadtam neki telefonját.
-Tényleg menj! El fogsz késni.
-Már itt sem vagyok. - vigyorgott. - Majd hívlak.
-Oké.
Elballagott a kocsijáig, majd mielőtt beszállt volna még visszaintegetett. Viszonoztam, majd megvártam míg elhajt és visszamentem a házba. Bementem a konyhába, hogy csináljak magamnak valami vacsorát. Miközben ide-oda mászkáltam arra lettem figyelmes, hogy dúdolgatok.
-Mi ez a jó kedv? - ült le anya az asztalhoz.
-Nem tudom. - fordultam felé mosolyogva.
-Ahogy látom, Tyler jó hatással van rád és a kedvedre.
-Igen. Azt hiszem igen. - haraptam számat.
-Örülök, hogy jobb a kedved.
Dúdolva és mosolyogva folytattam a vacsorakészítést. Gyorsan megettem mindent majd felszaladtam a szobámba. Beültem az ablak előtti kuckómba, kezembe vettem a még langyos teámat, bekapcsoltam egy kis nyugis zenét és a szakadó esőt nézve kezdtem gondolkozni. Alig egy órája ment el Tyler, de már hiányzott. Elég érdekes érzés volt. Hiányzott...egy fiú..aki nem James volt. Hallani akartam Tyler hangját, vele akartam lenni. Akkor, abban a pillanatban jöttem rá, hogy kezdek beleesni.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)